Iamblikhosz (ógörögül: Ἰάμβλιχος, arámi nyelven ya-mlku, „Ő egy király”, latinul: Iamblic(h)us Chalcidensis), (Khalkisz, Szíria, Coelosyria, 250 körül – 330 körül) szíriai, valószínűleg arameus származású, görögül író filozófus. Főleg Apameiában élt és tanított, az újplatonizmus dualista irányzatát hozta létre.

Iamblikhosz
Született 250 körül
Khalkisz
Elhunyt 330 körül
Állampolgársága római
Foglalkozása
Filozófusi pályafutása
Nyugati filozófia
3.4. század
Iskola/Irányzat újplatonizmus
Akik hatottak rá Porphüriosz
Fontosabb művei
  • Geography
  • Life of Pythagoras
A Wikimédia Commons tartalmaz Iamblikhosz témájú médiaállományokat.
SablonWikidataSegítség

Az ókori hagyomány az újplatonista türoszi Porphüriosz (Porphyrius) tanítványának mondja. A platóni és püthagoreus tanokat szintetizáló, misztikus rajongó volt, aki az isteneknek, a démonoknak (daimón) és a lelkeknek az anyagi világ felé felé süllyedését és e süllyedésből a jóslás és a varázslás rejtélyes szertartásai útján való fölemelkedését és az istenséggel való egyesülését hirdetve, maga is titokzatos, csodás hírnevet szerzett magának.[1] Csodatetteiről életrajzírója, Eunapiosz ír.

Az egyik legfontosabb műve a De Mysteriis, amit a misztériumokról írt. Iamblikhosz ebben azt állítja, hogy az olyan „barbár szent népek”, mint amilyenek az egyiptomiak és az asszírok voltak, még őrizték a régi tudást, még „ismerik az istenek eredeti neveit”, amit a hellének már elfelejtettek. Ennek pedig az az oka, hogy a keletiek hagyományőrzők, ellenben a hellének folyton újítanak. Ez a „csodás és titokzatos Kelet” toposza. Keleten még tudják a választ a legfontosabb kérdésekre, még őrzik az ősi titkot, amit Iamblikhosz kora a gyors fejlődésben és az új vallások, mint a kereszténység megjelenésével elfelejtett.[2]

Másik fontos műve a püthagoreusok iskolájáról írt könyve (Pythagorica), bár ez leginkább kompiláció korábbi iratokból. Püthagorasz több művének is fő témája, mivel őt csodatévőnek ábrázolta és egyfajta Jézus-ellenképként is értelmezhető. „Az istenekről” (Peri theón) című művét egyik leghíresebb követője Flavius Iulianus római császár felhasználta a „Héliosz király” című írásában. Iulianus a keresztény hit elhagyása után 351-ben Nikomédiába, Pergamonba, majd Epheszoszba utazott, ahol a neoplatonizmus és Iamblikhosz hívévé vált és Aedesius neoplatonista filozófus tanítványa lett.

A Kelyhet mindenkinek felajánlják,

ám a bort mindenkinek önszántából kell meginnia,

azon ősi bölcsesség értelmében,

amelyet a hallgatás a mai napig érintetlenül megőrzött.

– Iamblikhosz: De mysteriis

Jegyzetek szerkesztés

Források szerkesztés

Kapcsolódó szócikkek szerkesztés