Kispettyes macskacápa

A kispettyes macskacápa (kis macskacápa, Scyliorhinus canicula) a porcos halak (Chondrichthyes) osztályába sorolt kékcápaalakúak (Carcharhiniformes) rend macskacápafélék (Scyliorhinidae) családjában a névadó macskacápa (Scyliorhinus) nem egyik faja faj.

Kispettyes macskacápa
Természetvédelmi státusz
Nem fenyegetett
Rendszertani besorolás
Ország: Állatok (Animalia) Törzs: Gerinchúrosok (Chordata) Altörzs: Gerincesek (Vertebrata) Osztály: Porcos halak (Chondrichthyes) Alosztály: Cápák és ráják (Elasmobranchii) Öregrend: Cápák (Selachimorpha) Rend: Kékcápaalakúak (Carcharhiniformes) Család: Macskacápafélék (Scyliorhinidae) Nem: Macskacápa Scyliorhinus Faj: S. canicula
Tudományos név
Scyliorhinus canicula Linnaeus, 1758
Szinonimák
Kis macskacápa
Elterjedés
Az elterjedési területe
Hivatkozások
Wikifajok A Wikifajok tartalmaz Kispettyes macskacápa témájú rendszertani információt. Commons A Wikimédia Commons tartalmaz Kispettyes macskacápa témájú médiaállományokat és Kispettyes macskacápa témájú kategóriát.

Származása, elterjedése

A Földközi-tengerben, az Adriában és az angliai partoknál gyakori. Az Atlanti-óceánban annak északkeleti részétől Szenegálig él.

Megjelenése, felépítése

A kifejlett példány hossza ritkán több 70 centiméternél; tömege 0,5–0,8 kilogramm. Teste megnyúlt, igen karcsú, orra lekerekített. A szemén nincs igazi pislogóhártya, de alsó szemhéját rá tudja húzni a szemére. Szemei hosszúkásak és tojásdadok. Orrnyílásait (a fej alsó oldalán) csatornák kötik össze az ajakszegéllyel; a két orrlyukát fedő bőrlebenyek a szájnyílás előtt a fej középvonalában csaknem összeérnek. Bőre apró bőrfogacskáktól érdes. Mozgása könnyed, úszás közben izmos teste kígyószerűen hullámzik. Fogai aprók és igen sok van belőlük. Öt kis kopoltyúrése közül a két utolsó a mellúszó fölött helyezkedik el. Két, erősen hátrahelyezett hátúszója van, az 1. a hasúszók alapja fölött vagy kissé mögötte, a 2. többnyire a farok alatti úszó alapja mögött.

Életmódja, élőhelye

Fenéklakó

Tojás

Éjjeli ragadozó. Kisebb állatokat fogyaszt, főleg puhatestűeket és rákokat. A nap nagy részét a tengerfenéken fekve tölti (általában 15-85 méter mélyen, de a Brit-szigetek körül szokásos mélysége 3-110 méter, a Földközi-tengerben 20-150 méter; legfeljebb 400 méter mélyen), és foltos bőre jól beleolvad környezetébe. Nappal, amikor szeme a világossághoz alkalmazkodik, pupillája merőlegesen összehúzódik, így macskáéra emlékeztet.

Szaporodása

A nőstény (belső megtermékenyítés után) körülbelül 20 petét rak; ezeket kemény szaruburok védi és a burok sarkain található négy hosszú, összegubancolódó nyúlvány rögzíti őket az aljzathoz, többnyire növényekhez. Az ivadékok hőmérséklettől függően 6-9 hónap alatt kelnek ki. A nőstények úfjabb párzás nélkül a következő évben is raknak petéket.

Felhasználása

Halásszák és a dalmát tengerpart piacain rendszeresen árusítják. Megnyúzott, fehér, kissé rágós húsát főzve, sütve, illetve füstölve eszik. Mája mérgező.

A legtöbb tengeri akváriumban bemutatják. A vízszennyezés számát jelentősen csökkentheti.

Források

• A faj szerepel a Természetvédelmi Világszövetség Vörös Listáján. IUCN. (Hozzáférés: 2011. július 8.)
• Nagy európai természetkalauz. Összeáll. és szerk. Roland Gerstmeier. 2. kiadás. Budapest: Officina Nova. 1993. ISBN 963 8185 40 6  
• Pénzes Bethlen: Tengeri állatok 2. (Gémes Péter rajzaival). Búvár zsebkönyvek. Móra Ferenc Könyvkiadó, 1979, p. 10.