Mridangam
Ez a szócikk nem tünteti fel a független forrásokat, amelyeket felhasználtak a készítése során. Emiatt nem tudjuk közvetlenül ellenőrizni, hogy a szócikkben szereplő állítások helytállóak-e. Segíts megbízható forrásokat találni az állításokhoz! Lásd még: A Wikipédia nem az első közlés helye. |
Ezt a szócikket át kellene olvasni, ellenőrizni a szöveg helyesírását és nyelvhelyességét, a tulajdonnevek átírását. Esetleges további megjegyzések a vitalapon. |
A mridangam ütős hangszer Dél-Indiából. Ez szolgál elsősorban zenei-ritmikus kíséretnek a vallásos zenékhez. Szokták még mridanga, mrudangam és mrithangam néven is említeni.
Mridangam | |
![]() | |
![]() A Wikimédia Commons tartalmaz Mridangam témájú médiaállományokat. |
Történet
szerkesztésAz ősi hindu szobrászatban, festészetben és mitológiában a mridangamot gyakran úgy ábrázolják, mint a különböző főbb istenségek hangszerét, beleértve Úr Nandit (bikaisten) és az Úr Ganeshat (elefántfejű isten). Nandi volt a kísérete és egyben társa is az Úr Shivának. Úgy tartják, hogy mridangamon játszott Siva misztikus Tandava táncát kísérve, az isteni ritmust lehozva a Földre a mennyországon át. Ezért a mridangamot úgy is ismerik, mint „Deva Vaadyam” azaz „Az istenek hangszere”. A szó „mridangam” a szanszkrit szavakból „Mrid” (agyag vagy föld) és „Ang” (test) szavakból származik. A régebbi mridangamok megkeményített agyagból készültek.
Az évek folyamán a mridangamot különböző fajta fákból készítették, hogy tartósabbak legyenek. Manapság a dob testét kenyérfa fából készítik. Sokan úgy gondolják[pontosabban?], hogy a tabla a mridangam Észak Indiai párja, amelyet először úgy készítettek, hogy félbevágták a mridangamot. A mridangam fejlődésével együtt jött a tala (ritmus) rendszer fejlődése is. A tala rendszer a legteljesebb ütő ritmikus rendszer Dél-Indiában a klasszikus zenék bármely változata közül. Az évek múlásával és különösen a XX. század elején, a mridangamnak számos nagyszerű mestere volt és elkerülhetetlenné vált, hogy különböző „iskolák” jelenjenek meg, eltérő játékstílust oktatva. Ilyenek például a puddukottai és a thanjavuri iskolák. A virtuózok Pazhani Subramanium Pillai, Palghat Mani Iyer, és C.S. Murugabhupathy adták tudásukat a művészethez, melyet a Mridangam Trinity (szentháromság)-nak neveznek. Van egy másik stílus is: a Saakotai Rangu Iyenga és Mahaguru Kumbakonam Azhaganambi Pilla keverékeként ismert legendás Mahaguru Kumbakonam Rajappa Iyer. Kiváló mridangam mesterek a napjainkban: Umayalpuram Sivaraman, T.K. Murthy, Trichy Sankaran, Palghat Raghu, Guruvayur Dorai, Srimushnam Raja Rao, Karaikudi Mani, Vellore Ramabhadran, Tiruvarur Bhaktavatsalam, és Mannargudi Easwaran.
Fizikai felépítés
szerkesztésA mridangam egy kétoldalú dob, melynek teste üreges majomkenyérfából készül. A dob két átmérője kecskebőrrel van fedve és bőr fűzőkkel vannak egymáshoz rögzítve, melyek a dob testén kívül húzódnak. Ezek a szíjak igen erősen vannak meghúzva, hogy megfeszítsék a dob felületeket melyek így rezonálni tudnak ütéskor.
Ezek a felületek különböző átmérővel rendelkeznek azért, hogy a basszust és a magas hangokat egyazon dobbal lehessen előállítani.
A basszus átmérőt úgy hívják „thoppi” vagy „eda bhaaga” és a kisebbiket „valanthalai” vagy „bala bhaaga”. A kisebbik membrán, mikor ütik, egy magasabb rezgésszámú hangot ad fémes csengéssel. A szélesebb apertúra alacsonyabb frekvenciájú hangokat ad. A kecskebőr a kisebbik átmérőjű részen be van fedve a közepén egy fekete korongszerű pasztával, melyet rizslisztből, ferro-oxidos porból és keményítőenyvből készítenek. Ezt a fekete pasztát úgy hívják „sAtham” vagy „karnai” és ez ad a mridangának fémes csengést. A két inhomogén körkörös membrán kombinációjaként áll elő az egyedi, harmonikus és színes hangzás. Ezeket a harmonikus számításokat matematikusok úttörő munkái nyomán Nobel-díjas fizikusok készítették.
A készítés módja
szerkesztésA bőr rész a szélesebb átmérőnél be van fedve egy pasztával, amit nedvesen foltszerűen visznek fel rá. Ez a paszta rizsliszt és víz keveréke, ami csökkenti a rezonancia frekvenciát és igen erőteljes rezonáns basszust eredményez. A művész úgy hangolja be a dobot, hogy az összekötő bőrszálak feszességét állítja be neki megfelelően. Ezt úgy érik el, hogy a szélesebb oldalára állítják a dobot, és nagyon erősen meghúzzák a feszítő szálakat a dob felső, kisebbik ütő felőli oldalán egy nehéz tárgy, például kő segítségével. Fa szegecseket helyeznek el a kő és a mridangam közé tartó eszközként, és mindaddig folytatják ezt a feszítő-tartó folyamatot, amíg el nem érik a kívánt feszességet. A jobb oldali membrán szélét húzva növekszik (a test irányába feszítve a) hangmagasság, míg a másik oldal irányába húzva csökken a hangmagasság. A bőr feszességének mindenhol egyformának kell lenni a kívánt hangmagasság beállításánál azért, hogy tökéletes rezonanciája legyen a dobnak. A megfelelő hangmagasságot be lehet állítani hangmagasságcső vagy tambura (hangszer) segítségével. A nagyobb oldalt is hasonló elven kell hangolni illetve feszíteni és ezeket az eljárásokat nem kell gyakran megcsinálni. Vegyük figyelembe, hogy a szálak összefűzik mindkét oldalt és a feszesség beállítása az egyik oldalon, a másik oldalra is kihat.
Testtartás
szerkesztésA mridangamon való játszás közben a dob a földdel párhuzamosan van. A jobbkezes művészek a kisebb membránon a jobb kezükkel játszanak és a bal kezükkel a nagyobb oldalon. A mridangam a jobb lábon és térden nyugszik, a jobb láb kissé nyújtva, míg a bal láb behajlítva támasztja a dob testét. A balkezes művészek esetében felcserélődnek a lábak és a kezek szerepei.
Alapok
szerkesztésA kezdők 4 alapütést sajátítanak el (úgy hívják „sollus”): Tha, Thai, Thom, és Nam. Ezek az ütések az ujjakkal és a kéz tenyerével történnek. Van egy másik ritmikus szolfézs bevezető is (ún. „solkattu”), amelyet a száj mimikájával kísérve utánozzák a mridanga hangját. A diákok számára ebben a művészetben ajánlott, hogy mindkét formáját gyakorolják hosszasan ennek a tanulási módszernek, hogy profi és helyes módon játszanak. Több ütésforma is lesz a gyakorlás előrehaladtával, ahogy a diák egyre képzettebb lesz, amelyeket a dobolás díszítésére használnak. Például a gumki (vagy gamakam) és chaapu. Az ujjak ezen kombinációival történő játékának egy komplex és matematikailag leírható aesztikus és teoritikus hátterét adja. Komplex számításokat (knakku) és ütem-ritmikákat (nadais) kell alkalmazni játék közben.
Modern használat
szerkesztésManapság a mridangamot különböző vallási zenekarokban használják. Ezek az előadások egész dél Indiában helyet kapnak és egyre népszerűbb az egész világon. Mint az alapvető ritmikai kíséretnek (pakkavadyam), a mridangának kiemelkedő szerepe van, biztosítva és ellenőrzés alatt tartva a többi művészt az időzítés pontosságára. Az egyik kiemelkedő modern vallásos zenei-ütős, szóló koncert (thani avarthanam), ahol a mridanga művész és mások, mint például kanjira, morsing és ghatam művészek igen komplex ritmikus mintázatot alkotnak, amelyben a fináléban a fő művész játszik egyedül, mert a többiek szépen lassan elhalkulnak és kilépnek. Az igaz, alázatos kezdetektől, ahol a hangszert arra használják, hogy zenei előadásokon és vallásos fesztiválokon vonuljanak fel, a mridangamot széles körben használják a Hare Krishna mozgalomban. Különösen az utcai éneklés és zengetés alkalmakor. Ez a dob lett a kiválasztott a régi 1400-as években, amikor a mozgalom alapítója, Chaitanya Mahaprabhu használta e hangszert Bengál utcáin a felvonulásokon. A modern üvegszálas verziója ennek a dobnak „Balarama Mridangam” néven ismert.
Khol
szerkesztésA khol egy terrakottából (égetett agyag) készült, két ütőoldallal rendelkező dob, melyet Észak- és Kelet-Indiában használnak a vallásos zene kíséreteként. Vannak apróbb különbségek a khol és a mridangam stílusa között. A khol egyik oldala kisebb. Mindkét oldalát állati bőrrel borítják: a bőrt a kisebbik oldalon szárított pasztával kenik be, így a felület különböző területei különböző hangzást adnak. A hangszeren a tenyerek és az ujjak használatával lehet játszani.