Főmenü megnyitása

Pogány Béla (Budapest, 1887. április 1.Budapest, 1943. december 23.) fizikus, geofizikus, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. Munkássága a fénytan, spektroszkópia területén kimagasló jelentőségű.

Pogány Béla
Pogány Béla-001.jpg
Életrajzi adatok
Született1887. április 1.
Budapest
Elhunyt1943. december 23. (56 évesen)
Budapest
Ismeretes mint fizikus
Iskolái
Felsőoktatási
intézmény
Göttingeni Egyetem, Budapesti Tudományegyetem
Pályafutása
Szakterület fizika
Kutatási terület optika, spektroszkópia, geofizika
Tudományos fokozat bölcsészdoktor (1911)
Munkahelyek
Ferenc József Tudományegyetem, Szeged ny. r. egyetemi tanár (1921–23)
József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem, Budapest ny. r. egyetemi tanár (1923–43)
Szakmai kitüntetések
Corvin-koszorú (1941)
Akadémiai tagság levelező tag (1918),
rendes tag (1931)
A Wikimédia Commons tartalmaz Pogány Béla témájú médiaállományokat.

ÉletútjaSzerkesztés

1905-ben a Budapesti Tudományegyetemre iratkozott be, majd két év elteltével, 1907-től a Göttingeni Egyetemen folytatta felsőfokú tanulmányait. 1911-ben Göttingenben szerezte meg bölcsészdoktori oklevelét, amelyet még ugyanabban az évben matematika–fizika szakos tanári oklevéllel egészített ki a Budapesti Tudományegyetemen. 1911-től két éven át részt vett Eötvös Loránd erdélyi geofizikai kutatásaiban, a nagy tudós közvetlen munkatársaként. 1913-tól gyakornokként, illetve tanársegédként oktatott a Kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem kísérleti fizikai tanszékén. 1916-ban az optika tárgyköréből magántanári képesítést szerzett, 1918-ban pedig az általános kísérleti természettan nyilvános rendkívüli tanárává nevezték ki. 1919-ben követte az elcsatolt országrészből ideiglenesen Budapestre, majd Szegedre menekített egyetemet. 1921-től 1923-ig, immár Szegeden, az egyetem kísérleti fizikai tanszékének nyilvános rendes tanára volt. Ezzel egyidejűleg, 1922-től 1924-ig a Német Tudományos Segélyegylet (NDW) meghívására Jénában végzett a relativitáselmélettel kapcsolatos kutatásokat.

Időközben 1923-ban kinevezték a Királyi József Műegyetemre a fizikai tanszék nyilvános rendes tanárává, itt vezette az oktatómunkát egészen haláláig. Ezzel párhuzamosan 1933–1934-ben a gépészmérnöki kar, 1934–1935-ben a gépész- és vegyészmérnöki kar dékáni tisztét is ellátta. 1939-től haláláig a felsőház tagja volt.

MunkásságaSzerkesztés

Fő kutatási területe a fizikán belül a fénytan (optika) és a hangtan (akusztika) volt. Pályája elején behatóan vizsgálta a fénypolarizáció jelenségét, a katódporlasztás útján előállított fém vékonyrétegek optikai és elektromos sajátosságait, valamint a nem ferromágneses fémekben végbemenő magnetooptikai Faraday-jelenséget. Tanszékén Schmid Rezsővel együtt spektroszkópiai laboratóriumot rendezett be, ahol munkatársaikkal együtt jelentős eredményeket értek el a molekulák és nemesgázok színképelemzése területén (pl. Zeeman-jelenség a kriptonban). 1926-ban megismételte a relativitáselmélet bizonyítására, forgó test szögsebességének meghatározására alkalmas Sagnac-kísérletet, elődeinél kielégítőbb pontosságú eredménnyel.

Pályája utolsó szakaszában geofizikával és elektromosságtannal is foglalkozott. Fekete Jenővel és másokkal együtt az 1930-as években reflexiós szeizmikus méréseket végzett az Alföldön és a Duna völgyében. Megépítette saját fejlesztésű, szeizmikus elven működő kondenzátormikrofonját, amelynek segítségével lehetővé vált a föld alatti geológiai alakulatok felismerése.

1924-től 1940-ig a Mathematikai és Physikai Lapok társszerkesztője volt.

Társasági tagságai és elismeréseiSzerkesztés

1918-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1931-ben rendes tagjává választották. 1924-től 1940-ig titkári teendőket látott el az Eötvös Loránd Matematikai és Fizikai Társulatban, amelynek 1940–1942-ben alelnöke, majd 1942-től haláláig elnöke is volt. Szintén elnökölte az Országos Világítástechnikai Bizottság munkáját, valamint tagja volt a Német Fizikai Társaságnak.

Tudományos munkássága elismeréseként 1937-ben elnyerte az MTA Marczibányi-jutalmát, 1941-ben pedig a Corvin-koszorút vehette át.

Főbb műveiSzerkesztés

ForrásokSzerkesztés

  • Magyar életrajzi lexikon II. (L–Z). Főszerk. Kenyeres Ágnes. Budapest: Akadémiai. 1969. 424. o.  
  • Magyar tudóslexikon A-tól Zs-ig. Főszerk. Nagy Ferenc. Budapest: Better; MTESZ; OMIKK. 1997. 647–648. o. ISBN 963-85433-5-3
  • Magyar nagylexikon XIV. (Nyl–Pom). Főszerk. Bárány Lászlóné. Budapest: Magyar Nagylexikon. 2002. 875. o. ISBN 963-9257-11-7  
  • A Magyar Tudományos Akadémia tagjai 1825–2002 II. (I–P). Főszerk. Glatz Ferenc. Budapest: MTA Társadalomkutató Központ. 2003. 1012–1013. o.
  • Új magyar életrajzi lexikon V. (P–S). Főszerk. Markó László. Budapest: Magyar Könyvklub. 2004. 389–390. o. ISBN 963-547-414-8  

További információkSzerkesztés