Retorikai szituáció

A retorikai szituáció egy beszédhelyzet, egy olyan szituáció ami az egyszerű embereket vagy képzett szakembereket valamilyen üggyel kapcsolatban megszólalásra készteti.

Ettől függ az ügy milyensége, a szónoki megnyilatkozás fajtája, de ettől függnek a szónoki beszéd részei is.

Retorikai szituáció

• a beszéd létrejöttének és működésének alapja
• egy a beszélő – hallgató – tárgy hármassága által meghatározott helyzet
• objektív történeti esemény, amelynek központi tényezője a szükséglet
• személyek, események, tárgyak és viszonyok együttese, amelyben egy tényleges vagy lehetséges szükséglet merül fel
• a felmerülő szükségletet akkor lehet részben vagy egészben kielégíteni, ha a szöveg, (beszéd), amely a szituációban létrejön az emberi döntést és tevékenységet úgy tudja korlátozni és kényszeríteni, hogy a szükséglet lényegi módosításhoz vezessen
• a retorikai szituációnak három fő alkotóeleme van:

1. szükséglet (exigence)
2. hallgatóság (audience) –képes legyen a döntéshozatalra és képes legyen közvetíteni a döntéshozók felé
3. kényszer, korlát (constraint) – a szónokot megindítja, hogy hasson a hallgatóságra

Fejlődési modellje – szakaszok

• eredeti kezdeti szakasz, amelyben a szükséglet létrejön, és azt észreveszi valaki
• érési szakasz – a szükséglet jelen van, a beszélő és hallgató felfigyelt rá
• romlási szakasz – az alkotóelemek konfigurációja változik
• megszűrési szakasz – nem értékelhető a szükséglet

Lényegi eleme a visszatérő jelleg; az objektív szituációk egyediek; a szituációk társas konstrukciók, meghatározás eredményei; nem azonos a szónok, beszélő szándékával; interszubjektív.

Lloyd F. Bitzer (1968) szerint a retorikai szituációk azoknak a kontextusoknak az összessége, amelyek hatására a szónok beszédet mond vagy pontosabban személyek, események, tárgyak, viszonyok szövevénye, és az a kényszer, amely határozottan megnyilatkoztatásra késztet.

Alan Brinton gondolata alapján a retorika, mint esztétika súlyt vet a formára, mint etika, válaszol egy szituációra.

Arisztotelész a retorikai szituációk különbözősége miatt különítette el egymástól a három beszédfajtát.

A retorikai szituációk fontosságát bizonyítja az illőség (kairosz vagy aptum) vagy a tárgyszerűség (preopon vagy deconum) elve. Különbséget tettek belső illetve külső, azaz személyi és tárgyi illőség között – ez is a retorikai szituáció függvénye.

A retorikai szituációkban fontos elem a kényszer, de helyesebb, ha érdekről beszélünk. (Bitzer – Brinton) Az érdekeltséget utilitásnak, hasznosságnak nevezik – ennek érdekében néha el lehet tekinteni a retorika előírásaitól.

A magyar retorikai szókészletben nem a fenti értelmében szerepel a retorikai szituáció kifejezés, inkább a beszéd tárgyát, a megnyilatkozás eszméjét jelenti. Retorikai szituáció – kommunikációs alaphelyzet, amely szükségszerűen feladóból, üzenetből és címzettből áll. Célja a meggyőzés és a hatásgyakorlás.

A retorikai szituáció komplexitása

- retorikai megnyilatkozás, válasz egy szituációra

- a beszéd retorikai jelentőségét a szituációktól kapja

- a retorikai megnyilatkozás szükséges feltétele

- több retorikai szituáció jöhet létre anélkül, hogy megnyilatkozást hozott volna létre

- egy szituáció annyiban retorikai, amennyiben megnyilatkozásra szólít fel – s ez megváltoztathatja a szituációt

- egy megnyilatkozás retorikai, ha egy szituációra adott válaszként funkcionál

- a szituáció ellenőrzi a retorikai választ olyan értelemben, amilyenben a kérdés ellenőrzi a választ és a probléma megoldását

A retorikai szituáció létrehoz egy ügyet (causa), amely tárgyul szolgál a szónok számára, aki az ügy megoldására vállalkozva az anyagot témává emeli. Az ügy milyensége megszabja a beszéd struktúráját, érvelését és terjedelmét.

Az ügy milyenségétől függ a szónoki beszéd fajtája is, amely háromféle lehet:

1. Tanácsadó – rá- vagy lebeszélés
2. Törvényszéki – vád- vagy védőbeszéd
3. Bemutató – dicséret vagy feddés

A szónoki beszéd az ügy milyenségétől és a szónoki beszéd fajtáitól függ. Részei:

• beszéljünk a témáról (tétel)
• igazoljuk véleményünket (bizonyítás)

Sztázis-elmélet

A relevancia szerepének fontosságát a politikai és jogi érvelésekben az ókori retorikai kézikönyvekben írták le. Hermagoras, az i. e. 2. század közepén élő retorika tanár, legfőbb művében a beszédkészítés szerkezetéről ír, és ő fejlesztette ki a sztázis elméletet. Az elmélet szerint akkor releváns egy érv/érvelés, ha az a beszéd (vita) témájához tartozik, annak részeként (vitapontjaként) értelmezhető.

Cicero és Quintilianus fejlesztette tovább az elméletet az adott témáról történő figyelemelterelés és mellébeszélés jelenségét vizsgálva a politikai és jogi/büntetőjogi beszédeknél. Habár alkalmatlan politikai vagy jogi argumentációk elemzésére, az irrelevancia vizsgálatának azonban ez az alapja.

Hermagorasnak elméletének köszönhetően a szónok feladata az volt, hogy annyira meggyőzően kezelje a közéleti kérdéseket, amennyire csak lehet. Rendszerének az alapja, hogy az általa vizsgált beszédek, mint egész, mindig tartalmaznak valamiféle megválaszolandó kérdést, megoldandó vagy megbeszélendő problémát. Az argumentáció ezen kiinduló alapját nevezzük a beszéd sztázisának („stasis” görög eredetű szó).

Quintilianus leírása szerint a fenti jelenségre számos egyéb, egymástól elkülönülő kifejezés is használható, mint pl.: basis, constitution, question, which may be inferred from the question, general head. Mai értelemben a terminust leginkább „ügynek” vagy a „vita lényegének”, a „vita kérdésének” fordíthatjuk.

A sztázis és a relevancia kapcsolata

Démosztenész egyik védőbeszédének esete a bíróságon jól mutatja, hogy hogyan kapcsolódik a sztázis a relevanciához. Aeschines arra kéri az esküdtszéket, hogy ne engedjék, hogy Démosztenész irreleváns legyen, kapcsolja mondandóját az ügy sztáziszához. Tehát a relevancia a sztázishoz való ragaszkodás, annak követése, az irrelevancia a sztázistól való eltérés. Észrevehető, hogy Quintilianus egy jogi esettel illusztrálja a sztáziszt. Hermagoras rendszere elsődlegesen jogi vitákhoz lett kifejlesztve.

Források

• Aczél Petra: Új retorika, Kalligram Könyvkiadó, 2009.
• Fischer Sándor: Retorika, Kossuth Kiadó, 1981.
• Adamik Tamás – A. Játszó Anna – Aczél Petra: Retorika, Osiris Kiadó, 2004.
• Bitzer, L. The Rhetorical Situation, Philosophy and Rhetoric, 1981.
• Brinton, A.: Situation in the Theory of Rhetoric Philosophy, 1981.
• Douglas Walton: Relevance in Argumentation
• Lawrence J. Prelli: A Rhetoric of Science: Inventing Scientific Discourse