Főmenü megnyitása

Sóbánya (szlovákul: Soľná Baňa) Eperjes városrésze Szlovákiában az Eperjesi kerület Eperjesi járásában. 1960-ig önálló község, 1960 és 1970 között Sóvár (Solivar) része, 1970 óta vele együtt Eperjes városrésze.

FekvéseSzerkesztés

Eperjes központjától 2 km-re délkeletre fekszik.

TörténeteSzerkesztés

Területén ősidők óta sóforrások voltak, melyekből már a középkorban bányásztak kősót. A település a 16. század második felében keletkezett. Kialakulása szorosan kötődök az itteni iparszerű sókitermelés megindításához, mely az 1572-es évszámhoz köthető. A kitermelés a hagyományos módon folyt 1752-ig amikor egy éjszaka talajvíz árasztotta el a bányákat. Ekkor meg kellett változtatni a kitermelés módját, melyet a sólé kiszivattyúzásával és kifőzésével oldottak meg. Az üzem korszerűsítése 19. század elején kezdődőtt, amikor két új sófőző üzem épült, a sóié tárolására pedig új tartályok és sóraktárak, valamint új úsztató csatornák épültek. Ezt követően egyre több üzemi és adminisztratív jellegű objektum épült. 1894-ig a sóőrlőben lófogatok dolgoztak, ekkor vezették be az elektromos áramot.

Fényes Elek így ír az itteni sóbányákról és a környező településekről: "Sóvár, tót-német m. v. Sáros vmegyében Eperjeshez délnyugotra 1/2 mfdnyire: 2461 r., 120 g. kath., 104 evang. lakos. Eloszlik tulajdonképen Sóvárra, Sóbányára, és Sváb utczára. Van itt 3 kath. templom, egy plébánia, nagy urasági magtár, sör-pálinkaföző és kávéház. De legnagyobb nevezetessége sófőző-intézetében áll, 1575 körül legelőször fedeztetett itt fel kősó, s későbben bánya-üreg miveltetett, hanem jelenleg csak a Leopold nevű van folyamatban. A sósviz ökörbőrbül készült tömlőkkel huzatik-fel, s csatornák segedelmével az itten lévő 6 medenczébe (cisterna), s innen a főzőházakba s kazánokba vezettetik. Az évenkénti sónyereség 101,000 mázsára megyen, s a főzőházaknál 110 ember, a sóshordók készitésével 24 bodnár dolgozik, ezenkivül különböző munkákra 20 rendes cseléd szolgál, ide nem értvén a számos sóstiszteket, kikre egy fő-felügyelő vigyáz fel. Sóvárhoz, mint só-kamarai jószághoz 5 falu tartozik, u. m. Gulviz, Kakasfalva, Ábránfalva, Erdőcske, és Sós-Ujfalu. Ezeknek erdősséggel 10,485 holdra terjednek, mellyekhez későbben t. i. 1797-ben még 397 7/12 hold járult. Elosztatnak 100 vágásra, s évenkint 3500 öl fát szolgáltatnak. Fő fanemek: vörös bikk, és tölgy, sokkal kevesebb nyír, juhar, kőris, nyár, cser, hárs, cseresznye, alma, körte, továbbá vetett öreg és topolya fenyő, stb. A sóvári hegylánczban találtatik vasércz, különféle kövek, u. m. olivin, félopát, opáljasbis, hegykristály, obsidian, gyöngykő, kavacs, kvarcz, márga, basalt, homokkő, kovacs, stb.; valamint a sósvizben (Sohle) is találtak mészföldet, sósavanyos mészt, szénsavanyos vasat és meszet, meglehetős mennyiségű kavicsfölddel."[1]

1910-ben 983, többségben szlovák lakosa volt, jelentős magyar és német kisebbséggel. A trianoni békeszerződésig Sáros vármegye Eperjesi járásához tartozott. 1925-ben új sófőzőüzem épült, ekkor a régi üzem épületei közül sokat lebontottak. 1960-ban Tótsóvárral és Németsóvárral egyesítve alkotta Sóvár községet. 1970-ben Sóvárral együtt Eperjes része lett. A Leopold akna feletti sóőrlő segítségével történő sólé kitermelés egészen az 1960-as évekig folytatódott.

NevezetességeiSzerkesztés

  • Keresztelő Szent János tiszteletére szentelt római katolikus temploma 1719-ben épült.
  • Szent Rókus kápolna az 1830-as években épült.
  • Az egykori sófőző üzemben jelenleg a Szlovák Műszaki Múzeum kihelyezett kiállítása található.

Külső hivatkozásokSzerkesztés

JegyzetekSzerkesztés