Sablon:Kezdőlap kiemelt cikkei/2022-1-2
a helgolandi csata során
Az első helgolandi csata az első világháború legelső tengeri csatája volt 1914. augusztus 28-án, melyet az Egyesült Királyság és a Német Császárság haditengerészeti egységei vívtak egymással az Északi-tenger délkeleti részén. A rajtaütésszerűen megtervezett hadműveletben a britek jelentős túlerővel támadtak rá járőröző rombolókra, illetve a segítségükre siető könnyűcirkálókra a német partoknál, Helgoland szigetének közelében és három könnyűcirkáló, valamint egy romboló elsüllyesztésével jelentős veszteségeket okoztak nekik. Az összecsapásban több mint 700 német tengerész veszett oda, további 500 fő hadifogságba esett vagy megsebesült. A briteknek egy könnyűcirkálója és három rombolója sérült meg súlyosan, emberveszteségük 35 halott és 55 sebesült volt mindössze.
A csatát nagy brit győzelemként könyvelték el, a visszatérő hajókat ünneplő tömeg fogadta. A hadművelet azonban könnyen csúfos kudarccá fajulhatott volna a britek számára, amennyiben röviddel a megkezdése előtt nem rendelnek a rombolóflottillák távoli biztosítására csatacirkálókat és könnyűcirkálókat, és ezek nem sietnek a bajba jutott – mindössze néhány, külön-külön fellépő német könnyűcirkáló által szorongatott – flottillák segítségére. A brit flotta megmutatkozó gyenge teljesítménye nem kapott nyilvánosságot. A kommunikációs hiányosságok miatt a hajóik többször is kevés híján egymásra nyitottak tüzet, tüzérségük teljesítménye jóval a németeké alatt maradt. A német veszteségek mögött főként az a kommunikációs hiba állt, hogy egyik hadihajójuk sem, de még a helgolandi támaszpont sem jelentette a térségben tapasztalt sűrű ködöt, miközben Wilhelmshavenben tiszta idő volt, és az itteni flottaparancsnokság hasonlónak vélte az időjárást a harcok helyszínén is, s ennek tudatában adta ki a parancsokat az újabb könnyűcirkálók bevetésére, melyek közül több a ködben hirtelen és kis távolságra felbukkanó ellenséges kötelékek áldozatává vált.
A csata után a németek átszervezték a partközeli vizek védelmét, az energiaigényesnek és veszélyesnek ítélt őrjáratozások helyett inkább aknazárak létesítésével oldották meg azt. Habár a csata nagy részében a német cirkálók kimondottan hatékonyan harcoltak a többszörös túlerővel szemben, Vilmos császár korlátozta a flotta mozgásterét, és jelentősebb hadműveleteket ezután csak az ő személyes hozzájárulásával lehetett kezdeményezni. Ezt követően egészen novemberig – az angol partok elleni támadássorozat kezdetéig – a német felszíni flotta passzivitásban maradt.