„Szedőgép” változatai közötti eltérés

Hooker londoni betűszedőnek ebben az évben elkészült szedőgépe egyike a legelmésebbeknek, s a villamosságnak is tekintélyes szerepe van a működésekor. Klaviatúráján a billentyűk helyett vékony vörösrézlapocskák vannak, s ezeket villamos áram köti össze a betűtartókkal. Ha már most a szedő a negatív pólussal összekötött, fába foglalt s így kezében tartható dróttal a vörösréz-lemezecskét megérinti: egy-egy betű ugrik ki a betűtartóból, hogy végtelen szalag segedelmével a gyűjtőhelyre kerüljön. Ugyanebben az évben Hattersley is elkészült javított szedőgépével. Henze német orvos, Sabel Albert, Sobetz Tivadar, Smith és Reynolds is szerkesztettek ez időtájban kevésbé jelentékeny szedőgépeket.

 

 

1876-nak a betűket szedő és öntő Westcott-féle gépnek elkészülte volt nyomdászati tekintetben legérdekesebb eseménye. Még ugyanebben az évben ki is állították ezt a gépet a philadelphiai kiállításon, s ott nagy csodálkozást keltett. Szerkezete akár a későbbeni Monotypeé, s két ember kellett hozzá. Percenkint mintegy harminc betűt bírt önteni és egymás mellé sorozni. A francia Pierre Flamm is ebben az esztendőben készült el az újabb mechanostereotípiai készülékével, de gyakorlatilag nem vált be sem ez, sem a hozzá hasonló Hambruch-féle szerkezet. Szedő- meg osztógépeket - régi nyomokon haladva - az északamerikai Dickinson és Lorenz készítettek ebben az évben. Az amerikai Doodsworth pedig oly gépet mutatott be a [[philadelphia]]i világkiállításon, amely villaformájú csipesszel kapkodta ki a szekrényből a betűtípusokat.

A franciáknál Soriat és Montaran szedő- és osztógépet szerkesztett ugyanekkor, Calonne vicomte pediglen logotípiás szisztémára rendezte be a párizsi "Soleil" nyomdáját. Az eredmény az óránkint való szedésmennyiség jelentékeny megnövekedése volt; az osztás mennyisége azonban a rendes quantumnak egyharmadára csökkent.

 

 

1880-ban készült el az amerikai [[Joseph Thorne]] a maga szedő- és osztógépével. A gép fő-fő részei: a klaviatúra és két függőlegesen egymásra állított henger. Az utóbbiak körületén annyi csatornaszerű bevágás van, ahány billentyűje van a klaviatúrás szerkezetnek. A fölső henger a saját tengelye körül lassan forog, az alsó veszteg marad. A fölső henger osztásra való; csatornáit megtöltik az osztani való sorokkal, s ekkor - minthogy minden betűnek más-más szignatúrája van - az egyes betűk a henger forgása közben rátalálnak az alsó hengeren a maguk csatornájára, s abba belecsúsznak. A fölső hengernek a forgását különben úgy kell elképzelnünk, mint az óraszerkezet fogaskerekéét: minden csatornánál megáll egy-egy pillanatra, hogy a csatornáiban levő legalsó betűknek idejük legyen az alsó henger megfelelő csatornáiba átcsúszniok, azután ugrik egyet a következő csatornáig. Egyszerre csupán egyetlenegy betűt bocsát ki a fölső és vesz át az alsó henger, s ezért, ha két egyforma betű is van egymás mellett (például nn): ezeknek csak egyike csúszhat le a henger egy-egy fordulatára. Az osztószerkezet tehát teljesen önműködő. A szedés úgy történik, hogy valahányszor a szedő valamely billentyűt megnyom: mindannyiszor egy-egy betű szabadul ki az alsó henger megfelelő csatornájából. A betűt aztán folytonosan forgó érclemez ragadja magával és viszi a sorjázóba; hogy ottan sorrá alakuljon és a kiemelő-hajóra kerüljön. Innen egy másik szedő leemelgeti a sorokat, hogy kizárhassa, mert kizáró szerkezete a gépnek nincsen. A billentyűzgető meg a sorokat záró két szedőn kívül egy segédmunkásra, összesen tehát három emberre volt szükség a gép körül, ami a Kastenbein gépéhez képest nagy haladást jelentett. A Thorne-gép - vagy amint alapos átjavítása után a kilencvenes években elkeresztelték: a "Simplex" - a tulajdonképpeni betűket szedő gépek közt a legjobban terjedt el. Angliában és Amerikában közel kétezret adtak el belőle és Németországban meg Svájcban is elkelt vagy ötven.

Nem érvényesülhetett többé a MacMillan remek gépezete sem, amelyet azonban még sokáig egyre javítottak és tökéletesítgettek. Ez a gép kettős állványzatú volt; kombinálva volt benne a szedést és a sorzárást végző mechanizmus; egyetlen szedő billentyűzgetése következtében mind a két munkafolyamat automatikusan ment végbe. Külön, jól működő osztógépe is volt MacMillannak.

 

 

1890-ben a [[Chicago|chicagó]]i Odell osztógépet, a francia Retaux pedig szedő- és osztógépet csinált. Az utóbbinak gépe is, a "Retauxgraphe", a Kastenbein-gép alapeszméjének a fölhasználásával készült.

E géppel egyidős volt a remek mechanizmusú chicagoi Webster-féle szedőgép, de a soröntő gépekkel már ez sem versenyezhetett.

 

 

1894-től számítható az amerikai Lanston szerkesztette Mononotype érvényesülése, mely sokáig a legkülönb volt az egyes betűket szedő és öntő gépek között. Ez tulajdonképpen két, külön gépezetből áll. Az első valamely szedő által kezelve, előkészíti a munkát a második gépezet számára, amelynek kezelését tanult betűöntőre kell bízni. Mind a két gép sűrített levegővel dolgozik, az öntőgéphez ezenfölül csekélyebb mértékű villamos avagy egyéb hajtóerő is kell. Az első gépezet külsőleg hasonlít az általánosan használatban levő írógépekhez, csakhogy azoknál jóval nagyobb. De már a szerkezete más: csupa finom rúgóból, csőhálózatból, acél fogaskerékből, rúdból s karból áll. Fontosabb alkotó részei a billentyűzeten kívül: a harmincegy karton-lyukasztó pálcika, a sormérő és a számokkal telenyomtatott kizáró dob, amely utóbbinak segítségével történik a szóközök egyenletes megállapítása és a sornak a kizárása. A Monotype írógépének a működése különben nagyjából olyan, mint a közönséges írógépeké. A szedő zongorázás módjára nyomogatja a gép elülső részén levő billentyűket, s ezek emeltyűk útján a gép hátulján levő papirosra hatnak. Csakhogy itt a papiroslap helyett orsókra vont vékonyka kartontekercs van, s az emeltyűk hordta írógépbetűket kis acélpálcikák helyettesítik. Billentyűzés alkalmával az illető betű a sűrített levegő közvetítésével mozgásba hoz egy, esetleg két acélpálcikát, amelyek egy-egy kerek lyukat ütnek az orsóról automatikusan legombolyodó kartontekercsbe. Ugyanekkor a sormérő mutatója is egy betűszélességnyivel odébb halad. Így történik a, billentyűzés s a kartontekercs lyukasztgatása mindaddig, amíg nyolc-tíz betű híján a sor meg nem telt. Ekkor csöngettyűszó figyelmezteti a szedőt arra, hogy a sorzárásnak s a szóközi hézagok arányos elosztásának az ideje elérkezett. Érdekes szerepe van ebben a kizáró dobnak, amely tulajdonképpen olyan mechanizmus, amely a sor telezárásának szempontjából fennmaradó tér nagyságát úgynevezett "set" (angol szó; annyi mint: szedési) egységekben adja meg. Billentyűzés alkalmával a dob előtt levő mutató egy fogasrúd közvetítésével annyi kocka-magasságnyira szökik föl, ahány szó a sorban van; mikor aztán a sor kizárásra kész: a dob a neki megfelelő billentyű megnyomintására annyira fordul, amennyire a sorzáró készüléknek a fogasrúdja a sor végén megengedi. A szedő már most a számmutató segítségével leolvassa a dobról annak a két billentyűnek a számát, amelyeknek megnyomása következtében a szóközi hézagok arányos elosztása s a sor kizárása önműködően történik. Mindez boszorkányos dolognak tetszik az avatatlan szemlélő előtt, de valójában meglehetősen egyszerű valami. Minden Monotype-betűnek a vastagsága "szisztematikus": az 5 és 18 tizennyolcad-négyzet közé eső vastagságnak valamelyike, tehát a gép számláló szerkezete által egységekben összeadható. Ép ezért oszlopos szedésnek meg egyéb táblázatos munkáknak a szedésére is igen jól használható a Monotype.

Calendoli gépének gyártására nagy tőkeerejű társaság alakult [[Párizs]]ban, de a gépek - a föltaláló ötvenezer betűre tette az óránkint való munkaképességüket - csak nem akartak elkészülni. A világháború idejére elfogyott a pénz is, s elhallgattak a csudagéppel is.

 

 

Ekkoriban (1895) készült el a [[minneapolis]]i Goodson a maga a Monotype módjára egyes betűket szedő és öntő "Graphotype"-jével, s csakhamar ötmillió dolláros alaptőkéjű hatalmas társaság alakult a gép gyártására. A "Graphotype" tulajdonképp hármas szerkezetből állott: írógépből, perforáló- meg öntő-apparátusból. Az írógépen kézirat készült, a perforáló szerkezet ezt ugyanakkor automatikusan meglyuggatta, s az öntőgép az egyes betűket a perforált lyukrendszer nyomán ugyancsak automatikusan kiöntötte - volna. A baj, éppen úgy, mint a Vorreiter és Müllendorff "Autotype"-jénél is: ottan volt, hogy a fölsorolt automatikus munkák elektromágneses úton történtek volna, márpedig az elektromos kapcsolódásoknak zavartalan üteme és biztossága a szedőgépek céljára nem elegendő. Az ötmillió dollár elúszott, s húsz esztendeje hír sem hallik a különben meglepően zseniális elgondolású "Graphotype"-ről.

Az amerikai Holt és Horton "Castaline" nevű soröntője (1912) csak azt bizonyítja, hogy minő képtelenségek tömkelegébe téved a "föltaláló zseni", ha kellő szakismeret és előtanulmány nélkül fog bele valamibe. A most szóban levő gépnél egy szedő kézzel szedegette össze a matricákat, a gép ezekről sort öntött, s egy másik szedő megint széjjelrakosgatta a matricákat a maguk helyére...

 

 

Soröntő gép volt a Wolters meg Drewell "gyors-szedőgép"-e, amelyet tizennyolc-esztendős balsikerek és próbálkozások után megjavítottak és 1912-ben egy berlini, majd pedig 1914-ben egy magdeburgi nyomdában be is mutattak. Három részből állott: írógépből, tekercselő apparátusból és öntőgépből. Az írógép kartontekercset lyuggatott, meghatározva rajta a sor zárásához szükséges kizáró egységeknek milyenségét; a tekercselő apparátus átgombolyította a tekercset, hogy az ezután következő öntésmunka elölről kezdődhessék; az öntőgép végül elektromos kapcsolódásoknak segedelmével sorokat öntött a kartontekercs nyomán. A gép munkaképessége a föltalálók állítása szerint tizenhatezer betű volt óránkint, s "szedő sem kellett hozzá, mert a billentyűzést elvégezhette maga a szerkesztő is".