„Romániai magyar irodalomkritika” változatai közötti eltérés

 

== Irodalomkritika a romániai magyar irodalomban ==

 

Az irodalomkritika történetének hiányát a romániai magyar könyvkiadásban a [[Tanulók Könyvtára]] népszerű sorozatának ''Irodalomkritikai antológia'' gyűjtőcímű négy kötete igyekezett pótolni. A [[Csehi Gyula]] előszavaival, [[Dávid Gyula]] válogatásában és jegyzeteivel megjelent első két kötet ''Csokonaitól Gyulai Pálig'' (1968) és ''Péterfy Jenőtől Móricz Zsigmondig'' (1968) címmel ad visszatekintést, majd ''A magyar marxista kritika kezdetei'' (1969) ad válogatást [[Bresztovszky Ernő]] és [[Szabó Ervin]] vitájától emigráns szerzőkön át [[Bálint György]]ig és [[József Attila|József Attiláig.]] A negyedik kötet (Kolozsvár, 1972) egy negyed század romániai magyar kritikáiból közöl szemelvényeket mind az [[Erdélyi Helikon]], mind a [[Korunk]] munkatársai tollából. A kor műbírálói közül (a közlés sorrendjében) [[Gaál Gábor]], [[Korvin Sándor]], [[Kovács Katona Jenő]], [[Méliusz József]], [[Nagy István]], [[Salamon László]], [[Balogh Edgár]], [[Bányai László]], [[Osvát Kálmán]], [[Kuncz Aladár]], [[Jancsó Béla]], [[Szemlér Ferenc]], [[Szabédi László]], [[Molter Károly]], [[Kacsó Sándor]], [[Szentimrei Jenő]] szerepel kritikáival.

 

A romániai magyar kritikai tárgykört elemzi [[Mózes Huba]] ''Sajtó, kritika, irodalom'' (1983) c. "kísérlet"-ének egyes fejezeteiben, felróva az [[1930-as évek]]beli kritikusoknak, hogy többnyire megelégedtek a tájékoztatással, míg az értelmezés és értékelés ideológiai jellegét csak "az adott időszak irodalomkritikai-irodalompublicisztikai anyagából kiválasztott jellemző állásfoglalások érzékeltethetik". A két [[világháború]] közti időszak négy fő kritikai törekvését különbözteti meg. Ezek: 1. a múltban gyökerező eseményekhez való ragaszkodás ([[Kristóf György]], [[Reményik Sándor]]); 2. az új utakat kereső, új formákkal és eszközökkel kísérletező csoport ([[Barta Lajos]], [[Dienes László]]); 3. a kor valóságának tudomásulvételét és tudatosítását igénylő kritikai csoport ([[Kuncz Aladár]], [[Berde Mária]], [[Tamási Áron]], [[Kacsó Sándor]] fellépése a "vallani és vállalni" vitában); 4. Gaál Gábor ''A mai erdélyi magyar irodalom arcvonalai'' (Korunk, 1930/12) c. tanulmányával az "akadémizmus" és a "transzilvanizmus" törekvéseivel szemben "a tiszta osztályvonalat" hirdette meg.

A [[Benedek Elek]] "fiai"-ként fellépő [[székelyek|székely]] írócsoport, majd az új nemzedék fiatal realistái egyfelől a történelmi nosztalgiát, másfelől a merev marxista dogmatizmust igyekeztek feloldani, s így bizonyos egyensúly alakult ki a műbírálatban is. Példa erre akár a munkásmozgalomból jövő [[Nagy István]] ''Özönvíz előtt'' (1936) c. színdarabjának, akár [[Bözödi György]] ''Székely bánja'' (1938) c. [[szociográfia]]i munkájának kölcsönös és egyöntetű elismerése. Ez a kiegyenlítődés megőrizte a [[kisebbség]]i magyar író elhivatottságának követelményét a kritikai igénylésekben az 1944 őszét követő történelmi szakasz számára is.

 

 

Évek múlva egy eredetileg 1953-ban írt, de csak 1956-ban megjelent tanulmányában lép fel [[Szabédi László]] a műbírálat egyre szűkülő és voluntarista irodalomszemléletével szemben, kifogásolva, hogy ez a kritika "serényebben vállalkozik az író tanítására, mint arra, hogy az olvasót az író műveiből levonható tanulságokra figyelmeztesse". Tiltakozik is a "bántóan bizalmatlan" kritikusok fennhéjázása ellen. Ez és a ''Gazeta Literară'' 1956. május 9-i számában közölt Szabédi-[[interjú]] Mózes Huba szerint "egy lassú tisztulási folyamat eredményeképpen bekövetkező megújhodás előhírnökei kritikánkban".

 

Az új nemzedéket képviselő [[Kántor Lajos]] ''Írástól – emberig'' ([[1963]]) c. [[Forrás könyvsorozat|Forrás]]-kötetében az irodalombírálat létjogát keresve egyensúlyt kíván a mű és közönsége közt, s az újat a lírában a gondolatiság és forma harmóniájában így jelöli meg: "A költészet leveti a sámánruhát, fennköltségét nem a külső pompa, hanem a gondolatok fénye adja mindenekelőtt. Így születik újjá a forma is, így kap új tartalmat a szép. A holdas-csillagos varázsló-köntöst a köznapi emberhez közelebb álló viselet váltja fel: ebben az új ruhában oda lehet állni a gép mellé, a munkás mellé – és fel lehet jutni a csillagokig."

 

Az [[1980-as évek]] elejére feltornyosultak az irodalom kritikáját tartalmazó érvelések. Egy 1981-ben [[Marosvásárhely]]en rendezett vitagyűlés "harcosabb, hatékonyabb irodalombírálatot" jelszóval igyekezett meghatározni a kritikai teendőket. Ebből az alkalomból hangzott el Láng Gusztáv értekezése ''A kritika fogalma és a fogalmak kritikája'' címmel. Az előadó legfontosabb feladatnak "a kritikánk alapfogalmaiként megjelölt [[esztétika|esztétikum]], irodalmiság, fejlődés, hagyomány jelentésének elkülönült meghatározását" hirdette meg annak tisztázásával, hogy "ezek közül mit és mily mértékben kell [[érték]]fogalomnak tartanunk". Az ankéton [[Mózes Attila]] az irodalombírálat valóságát és lehetőségeit vizsgálva nem állított fel kánonokat, viszont elvárta a kritikusok gyakorlatától "különböző értékszempontok megértésének és megértetésének legalábbis az igényét". E két tanulmány mellett az [[Igaz Szó]] 1982/1-es száma közölte [[Cs. Gyimesi Éva]] ''Elméleti kérdések az irodalomkritikában'' c. tanulmányát, mely helyet adott a [[strukturalizmus|strukturalista]] és [[szemiotika]]i jellegű szövegfelfogásoknak is, végeredményben a kritikai [[pluralizmus]] létjogosultságáért emelve szót.