„Argumentum ad nauseam” változatai közötti eltérés

<div class="keretjobb">”Mondják, hogy Cato a senatusban jól kiszámított mozdulattal egy libüai fügét ejtett ki felhajtott togája ráncai közül, s amikor megcsodálták, hogy milyen nagy és milyen szép, csak annyit mondott, hogy az a föld, amely ilyen gyümölcsöt terem, háromnapi hajóútra van Rómától. De erőteljesebb hangtól sem riadt vissza: ha bármilyen ügyben szólt, beszédét ezekkel a szavakkal fejezte be: »Szerintem Karthágónak el kell pusztulnia.« (2) Vele ellentétben Publius Scipio Nasica mindig így fejezte be beszédét: »Szerintem pedig Karthágónak fenn kell maradnia.« Scipio valószínűleg látta, hogy a nép felfuvalkodottságában máris súlyos hibákat követett el, jóléte és elkapatottsága zabolátlanná tette, s hatalmával az egész várost veszélybe sodorhatja; azt akarta hát, hogy a Karthágótól való félelem legyen az a kijózanító fék, amely visszatartja a tömeg vakmerőségét; azt hitte ugyanis, hogy a karthágóiak gyengébbek annál, semhogy legyőzzék a rómaiakat, de elég erősek ahhoz, hogy ne nézhessék le őket. Cato viszont azt tartotta veszélyesnek, hogy a túlságosan nagy hatalmától megrészegített és ballépésekre csábított római nép feje felett ott függjön egy még mindig erős, szerencsétlenségektől sújtott, de már kijózanodott város fenyegetése; így ugyanis Róma nem szabadulhat fel a függetlenségét fenyegető külső veszély félelmétől, és nem jut ideje hozzá, hogy orvosolja otthoni bajait. (3) Így idézte fel Cato, mint mondják, a harmadik és utolsó karthágói háborút, de a háború elején meghalt, csak azt jósolta még meg, hogy ki lesz az a férfiú, aki befejezi a háborút.” ('''Plutarkhosz''', ''Párhuzamos életrajzok'', ''Marcus Cato'', 27 – Máthé Elek fordítása.)</div>