„Nem lehet” változatai közötti eltérés
| [ellenőrzött változat] | [ellenőrzött változat] |
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
30. sor:
A hozzászólók közül többen Makkai egykori kisebbségi helyzetértékelésének bírálatára is visszatérnek, s rámutatnak annak hibás általánosításaira (Cseke Péter), vagy az írónak a [[demokrácia]] egyetlen letéteményeseként tételezett baloldaltól való elzárkózása következményeire (Tóth Sándor). Balázs Sándor ebben az összefüggésben egy leegyszerűsítésre figyelmeztet: "a nemzeti hovatartozás érzésének Európa-méretű megszilárdulása a maga módján átfogja a nemzeti kisebbségeket is", s miközben a kisebbségi periférián a nyomás következtében a lemorzsolódás sikerrel járt, "... ugyanakkor sokakban megszilárdította az együvé-tartozás tudatát" (i. m. 49).
Az egykori "Nem lehet-vita" 50 évvel későbbi hozzászólói – inkább a ''Magunk revíziója'' Makkaija szellemében, a magyar társadalom mai önrevíziójának szükségességét is kifejezésre juttatták: Visky Ferenc a kisebbségi nemzeti közösséget megtartani hivatott [[egyház]] belső életének bajaira, az igei alapú közösségteremtéssel szemben a hatalmat is kiszolgáló hivatalos egyház bűnös voltára figyelmeztetett; Visky András a "mindenáron való túlélés" megalkuvó erkölcstelenségét, közösségellenességét tette szóvá; Jakabffy Tamás a kisebbségi magyarság nemzeti öntudatának belső rétegzettségére, a "hungarus-tudat" meggyöngülésére, az anyagi érdek előtérbe kerülésének következményeire mutatott rá; Kozma Zsolt a múltból "csak a szennyest mutogató" álönkritika ártalmasságát vetette fel, különösen egy olyan közegben, amelyben a többség a maga nemzeti öntudatát egy módszeresen felfokozott nemzeti öndicséret gyakorlatára építi. Végül a ''Nem lehet'' óta eltelt fél évszázad kisebbségi önkritikai áttekintéséből nem maradhatott ki annak a kérdésnek a felvetése sem: mennyiben felelős a mai helyzetért az az erdélyi vezető értelmiség, amely 1945 után a
Alkalmat talált a hozzászólók egy része a kisebbségi problematika elméleti továbbgondolására is: [[Fábián Ernő]] [[Paál Árpád (politikus)|Paál Árpádra]] visszautalva, a kisebbség mint közösség elismertetésének és a jogok közösségi jogként való gyakorlásának elengedhetetlenségére figyelmeztetett, [[Bende Farkas Sándor]] pedig rendszerelméleti síkon közelítette meg a romániai magyarság hosszú távú lehetőségeit, s mutatott rá e vonatkozásban a sorsmeghatározás szempontjából nélkülözhetetlen kisebbségi intézmények jelentőségére. Fontos volt az is, hogy többen a jövő útját a román többségi társadalom demokratikus kibontakozásának lehetőségeihez/esélyéhez kötötten vizsgálták.
A hozzászólások legnagyobb részében – az akkori helyzetben érthető módon – a Reményik megfogalmazta "lehet, mert kell" imperatívusza is újra felhangzott, a "reményen túli remény" (Cs. Gyimesi Éva). Kozma Zsolt arra figyelmeztetett, hogy "... a jövő méhében van a jelen [...] Jövőnk Isten kezében van" (i. m. 180); s ugyanerről tett tanúbizonyságot [[Visky Ferenc]] is: "Most, mára nézve is arra van szükség, hogy felismerjük az emberi ''Nem lehet''ben az isteni LEHET valóságát" (i. m. 210). Jakabffy Tamás úgy látta: "Erdély már nem csak országrész, nemcsak haza, hanem állandóan aktuális döntéshelyzet. S azoknak, akik a maradás mellett döntenek (nem lehet!), azoknak a jelenre nézve a hatalmas nemzetiségi immunrendszer az egyetlen esély, a jövőre nézve a kivárás" (i. m. 107). Igen jellemző [[Visky András (dramaturg)|Visky András]] megfogalmazása is: "Maradok, s azt mondom, nem lehet", mert "a lehetőséget, hogy magyar legyek, [...] a lélek nagysága teremti meg. A lehetőség én vagyok..." (i. m. 227).
| |||