„Legnanói csata” változatai közötti eltérés

A '''legnanói csata''' [[1176]]. [[május 29]]-én zajlott le a [[Milánó|Milánótól]] 30 km-rel észak-nyugatra lévő Legnano mellett [[I. (Barbarossa) Frigyes német-római császár|I. Barbarossa Frigyes]] és a [[Lombard Liga]] seregei között. A csata I. Frigyes vereségével végződött és döntő jelentőséggel bírt az észak-itáliai városok és a [[Német-római Császárság]] közötti hosszú küzdelemben. A hadtörténet az ütközetet a polgári seregeknek a lovagseregek fölött aratott első győzelmeként tartja számon. A felek között létrejött eltolódás az erőviszonyokban hatéves fegyverszünethez, a városi önkormányzatok újjáalakulásához, a [[III. Sándor pápa|III. Sándor pápának]] kedvező velencei békeszerződéshez (a császár nyilvános meghódolásához a pápa előtt) vezetett. Ugyanakkor a csata utáni helyzet lehetővé tette I. Barbarossa Frigyesnek, hogy leszámoljon a birodalmon belüli legfőbb ellenlábasával, [[Oroszlán Henrik]] bajor herceggel, aki megtagadta a támogatást a császártól az ötödik itáliai hadjáratában, s ezzel hozzájárult a legnanói döntő ütközet elvesztéséhez.

 

Barbarossa Frigyes német királlyá koronázása ([[1152]]) után a legnaóoi csata bekövetkeztéig már négy itáliai hadjáratot vezetett. Ezek céljai között mindig szerepelt az észak-itáliai városok feletti fennhatóság megszerzése, megtartása és visszaszerzése. A Lombard Liga megalakulásáig – melynek létrehozásában III. Sándor pápa is szerepet játszott – az észak-itáliai városok gyakran egymással is csatároztak és I. Frigyestől kértek segítséget az ellenféllel szemben, illetve Frigyest kérték fel döntő bírónak. A lombard városok szövetsége, kiegészülve [[Cremona|Cremonával]] és [[Velence (Olaszország)|Velencével]] ([[1167]]) már megakadályozta I. Frigyes sikerét a negyedik itáliai hadjáratában. Bár a kudarc részben a seregben kitört járványnak is köszönhető volt. Miután Barbarossa Frigyes a Német-római Császárságon belül ismét sikerrel gyűrte le a feudális anarchiát, elég erősnek érezte magát, hogy újfent visszaszerezze a fennhatóságot Észak-Itália felett is. Így indította meg az ötödik itáliai hadjáratot 1174-ben.

A legnanói csata tulajdonképpen egy helyi epizódnak minősíthető eseményből fejlődött ki. I. Barbarossa Frigyes a csapatait egy rövidebb pihenőre a Legnano melletti Seprioban helyezte el. A környék parasztjai azonban fegyvert ragadtak és a hajnali szürkületben rávetették magukat a messze lentebb fekvő Borsanoban táborozó császári előőrsre. Röviddel ezután a császár személyesen a lovasságával az események helyszínére sietett. A legnanói parasztok visszahúzódtak az ökrök vontatta szekereik mögé, melyek közül az egyiken a mai csapatzászlóknak megfelelő hadi jelvényük (hadi szentségük) volt. Mialatt a parasztok a császári lovasságot nem tudták feltartóztatni és részben Milánó felé menekültek, addig a maradék gyalogság és a kisszámú, helyi lovasság falanxszerűen felállt. A császári csapatok az első sorokat brutálisan legázolták, ezután a lombardokban mégis felébredt a dacos, harci szellem, ami arra sarkallta őket, hogy a teljes megsemmisülésig harcoljanak megadás nélkül. De időközben megérkezett a friss gyalogság és bekapcsolódtak a küzdelembe [[Brescia]] és Milánó legjobb lovasai is. Ezek ragadták el a megelőző délutánon a császári sereg zászlaját. A döntő csapást Brescia lovassága mérte a császári seregre, amikor megölték a császári felségjelek hordozóját és menekülésre kényszerítették a császárt, akit a lova ledobott, s ez tovább növelte a zavart a németek között. Az eset elbizonytalanította a császári sereget és az elején még a németek javára eldőlni látszó csata menete megfordult. A császár csapatai Tessin irányába menekültek.

Az 1183-ban megkötött konstanzi békében I. Barbaross Frigyesn elismerte a lombard városok belső autonómiáját, akik cserében elfogadták a császár formális főhatóságát.

*Weiszhár Attila – Weiszhár Balázs: Csaták kislexikona. Maecenas Könyvkiadó 2000. ISBN 963 645 080 3