„Budapest népessége” változatai közötti eltérés

A [[korai újkor]] előtti időkből kevés forrás áll rendelkezésünkre [[Magyarország]] és a mai Budapest etnikai arculatáról, ezek közül az egyik a Magyar Királyi Kincstár 1494-95-ös, az egész országra kiterjedő összeírása. E szerint [[Buda (történelmi település)|Buda]], [[Pest]], [[Óbuda (városrész)|Óbuda]] és a főváros teljes mai területe [[Magyarok|magyar]] többségű volt, ahogy a mai [[Budapesti agglomeráció|agglomeráció]] is teljesen magyar nyelvterület volt. A [[18. század]] elejére a [[török hódoltság]]ra jellemző folyamatos háborúk és fosztogatások megváltoztatták a korábban egységes etnikai térszerkezetet, a települések egy része elpusztult, mások elvesztették magyar jellegüket, ahogy a főváros is. Az 1715-ös összeírás szerint Buda, Pest, Óbuda és [[Nagytétény|Tétény]] [[Németek|német]], [[Rákospalota]] magyar, [[Rákosszentmihály]] [[Szlovákok|szlovák]] többségű volt, míg [[Csepel (település)|Csepel]] különböző [[délszláv]] néptöredékeknek adott otthont, akik fokozatos északra húzódása jellemezte a 150 éves megszállást. A mai [[Újpest (történelmi település)|Újpest]], [[Újpalota (Magyarország)|Újpalota]], [[Rákosmente]] és Dél-Pest ([[Kispest]], [[Pesterzsébet]], [[Pestszentlőrinc]], [[Pestszentimre]], [[Soroksár]]) területe lakatlan pusztaként (''deserta'') volt nyilvántartva. A megfogyatkozott népesség pótlása már a [[török kiűzése]] után megindult a spontán, belső és országhatárokon átnyúló vándormozgalmaknak köszönhetően, az újratelepülést segítette a bécsi udvar és a különböző földesurak által szervezett telepítési akciók is, amelynek keretében főként [[katolikus]] németek ("svábok") érkeztek Buda környékére délnémet területekről és a [[Rajna]]-völgyéből, katolikus és [[evangélikus]] szlovákok ("tótok") a [[Felvidék]]ről és kisebb részben, szervezetlenül katolikus magyarok a pusztítások által kevésbé érintett területekről ([[Nyugat-Dunántúl]], Felvidék, [[Jászság]], [[Palócföld]]). Az 1784-es, [[II. József]]-féle népszámlálás idejére jelentősen nem módosultak a nyelvi és etnikai viszonyok, azonban a betelepülések következtében a főváros és környékének német jellege erősödött, Csepel és a korábban lakatlan Soroksár is német többségű lett, [[Rákoscsaba|Rákoscsabára]] szlovákok települtek.

A [[középkor]]i, egységes etnikai térszerkezet visszarendeződése a [[19. század]]ban indult meg, ennek kiváltó okaként az [[ipar]]osodás kezdetét és ennek nyomán fellépő tömeges belső vándorlást nevezhetjük meg. A [[Mezőföld]] és az [[Alföld]] középső és déli, lakatlan területeinek újratelepülése miatt népességrobbanás következett be a magyarság körében, arányuk és számuk e miatt gyorsabban növekedett a többi nemzetiségnél a 19. század folyamán. A gyors természetes szaporulat következtében a magyar agrártársadalom a kiegyezés idejére már a túlnépesedés jeleit mutatta, a magyarságon belül volt a legmagasabb a földnélküliek, agrárproletárok aránya, e miatt az ország legnagyobb nemzetisége nagyobb arányban kapcsolódott be a városiasodás folyamatába, ez járult hozzá legnagyobb mértékben a főváros gyors elmagyarosodásához.<ref>[http://www.sulinet.hu/oroksegtar/data/magyar_tortenelem_es_kultura/magyarok_szorvanyban_es_kisebbsegben/01_terbeni_telpulesfoldrajzi_elhelyezkedes.html Dr. Tóth István: Magyarok szórványban és kisebbségben - Térbeni településföldrajzi elhelyezkedés kezdetektől 1945-ig]</ref> Ezek a magyar anyanyelvű, mezőgazdasági közösségek jelentették a meginduló ipari fejlődés során rövid idő alatt milliós, majd kétmilliós várossá hízó Budapest legfőbb népességellátóját egészen az 1970-es évekig. Az 1880-as népszámlálás idejére az 1873-ban megalakult Budapest székesfőváros magyar többségűvé vált, azonban néhány környék (Óbuda, Tétény, Csepel) még a századfordulóig megőrizte német jellegét. Az 1880 és 1910 közötti időszakot a [[magyar nyelv]] általános elterjedése és egyeduralkodóvá válása jellemezte. A [[magyarság]] aránya 30 év alatt 56,75%-ról 85,9%-ra növekedett, ezzel szemben a [[németek]] aránya 34,3%-ról 9%-ra, a [[szlovákok]]é 6,1%-ról 2,3%-ra csökkent. E mellett a németek 72,5%-a, a szlovákoknak pedig 79,7%-a beszélte a magyar nyelvet. A magyar nyelvet legnagyobb mértékben a reformátusok beszélték, míg a németet az izraeliták. 1910-ben egy budapesti lakos átlagosan 1,69 nyelvet beszélt, ezen belül a budapesti magyarok átlagosan 1,62 nyelvet beszéltek, ami alacsonyabb volt a városi átlagnál, mivel az addigra egynyelvűvé vált városban nem voltak rászorulva más nyelv ismeretére. Az első világháború, a forradalmak és országot csapásként érő Trianoni békeszerződés sem tudta megállítani Budapest további fokozatos, végül a második világháború kezdetére teljessé váló elmagyarosodását.