„Pareto-hatékonyság” változatai közötti eltérés

A '''Pareto-hatékonyság''' a [[mikroökonómia]], a [[jóléti közgazdaságtan]] és a [[játékelmélet]] fontos fogalmai közé tartozik. Amikor egy [[Gazdasági rendszer|gazdaságban]] a [[javak]]nak a gazdasági szereplők közötti elosztását megváltoztatjuk, ''Pareto-javítást'' hajtunk végre, ha legalább egy szereplő [[jólét]]ét javítjuk (szűken értelmezve: az általa birtokolt jószágmennyiség [[hasznosság]]át növeljük) anélkül, hogy bárki más jóléte (hasznossága) csökkenne. Egy elosztás akkor Pareto-hatékony, ha már nem végezhető rajta Pareto-javítás. A Pareto-hatékony elosztást '''Pareto-optimumnakoptimum'''nak is nevezzük.

A fogalom [[Vilfredo Pareto]] olasz közgazdásztól származik. Az [[1950-es évek]]ben [[Kenneth Arrow]] amerikai és [[Gerard Debreu]] francia közgazdászok bebizonyították, hogy a [[versenyzői piac]] mechanizmusai által létrejött [[piaci egyensúly|egyensúly]] bizonyos feltételek megléte esetén Pareto-hatékony (ez a megállapítás [[a jóléti közgazdaságtan két tétele|a jóléti közgazdaságtan első tételeként]] ismert), valamint hogy -– kevésbé általános feltételek mellett -– bármely Pareto-hatékony elosztás létrehozható a versenyzői piac segítségével (ez [[a jóléti közgazdaságtan másodikkét tétele). Bővebben lásd: [[A|a jóléti közgazdaságtan kétmásodik tétele]]).

Az előbbiek alapján is kézenfekvőnek tűnik, hogy egy gazdasági elosztást akkor tartsunk hatékonynak, vagyis ''jónak'', ha az Pareto-hatékony; hiszen ha nem az lenne, végezhetnénk rajta olyan Pareto-javítást, amelynek következtében egy hatékonyabb, ''jobb'' elosztást kapnánk eredményül. Ez a felfogás hosszú évtizedekig uralta a közgazdasági gondolkodást, és látványos cáfolatot kapott, amikor [[Amartya Sen]] [[Közgazdasági Alfred Nobel-emlékdíj|Nobel-díjas]] indiai közgazdász bizonyította a [[paretói libertárius lehetetlenségi tételtétele|paretói libertárius lehetetlenségi tételét]]t, amely kimondja, hogy a Pareto-hatékonyság elve ellentmond a pozitív [[szabadság (politika)|szabadságnak]].