„Függvény (programozás)” változatai közötti eltérés
| [ellenőrzött változat] | [ellenőrzött változat] |
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
Nincs szerkesztési összefoglaló |
Nincs szerkesztési összefoglaló |
||
1. sor:
A [[számítógép-programozás]]ban a '''függvény''' és az '''eljárás''' egy nagyobb program [[
== A szubrutin ==
Ha egy adott műveletsorra egy programban több helyen is szükség van, az elemi megoldás az, hogy az adott kódrészletet mindenhol elhelyezzük, beillesztve a környezetébe. Ha újabb helyen merül fel rá igény, akkor a kódrészletet átmásoljuk a következő helyre is és így tovább. Ez terjengős és nehezen elemezhető forráskódot eredményezne, valamint nagyon sok fölösleges munkát. Ezért minden magas szintű programnyelv tartalmaz olyan utasítást, amelyet oda kell elhelyezni, ahol az adott kódrészletnek szerepelnie kellene, maga a kódrészlet (''rutin'') pedig a programban tetszőleges, külön helyen lehet. A rutint helyettesítő utasítás végrehajtásakor a számítógép odaugrik a rutin kezdőpontjára, végrehajtja a benne levő utasításokat, majd amikor egy utasítás jelzi, hogy ez a rutin véget ért, automatikusan visszatér az előző helyre, és onnan folytatódik a program végrehajtása, ahonnan a külön rutinra való átirányítás volt. A rutint elindító utasítás szakkifejezéssel ''meghívta'' a külön programrészletet, amelyet, mivel logikailag alárendelt része lett az egész programnak, valójában a ''szubrutin'' (al-rutin) névvel illetnek. A módszer előnye az, hogy ha egy másik helyen van szükség ugyanerre a szubrutinra, oda is csak a meghívó utasítás kerül, és amikor a szubrutin véget ért, a program automatikusan onnan folytatódik, ahonnan ''most'' a szubrutint meghívták. Tehát a visszatérés mindig az éppen aktuális meghívás helyére történik. Ebből eredően a szubrutin tetszőleges helyről tetszőleges alkalommal használatba vehető, és a kódját csak egyszer kellett megírni. (A szubrutin kódja egyenértékű a többi kóddal, ezért a szubrutinból is meghívhatók újabb szubrutinok is.)
Ez a megoldás annyira alapvetővé vált a számítógépes programokban, hogy a legalacsonyabb szinten, magában a [[gépi kód]]ban is megvan a hívó és visszetérési utasítások megfelelője.
A szubrutin egy viszonylag rugalmas eszköz, olyannyira, hogy a visszatérési utasításnak nem is kötelező a szubrutin utolsó sorában lennie, sőt a szubrutinban több helyen is szerepelhet.
A szubrutinban is adatokkal kell dolgozni, ezért a munkához szükséges adatokat, paramétereket a program először a szokott módon (a ''változókban'') eltárolja, majd a szubrutin ezekhez hozzáférve dolgozza fel azokat.
== Az eljárás ==
Az eljárás nagyon hasonlít a szubrutinhoz, de van közöttük egy lényeges eltérés. A szubrutinnak csak a kezdőpontja volt megjelölve azért, hogy a programkódban utalni is lehessen rá. Az eljárásnak meg van jelölve a végpontja is, tehát a forráskódban jól láthatóan elkülönült egységet alkot. Az eljárásból való visszatérésre így nincs is külön utasítás, hanem a visszatérés akkor történik meg, amikor az eljárás utolsó sora is végrehajtódott.
A korlátozás előnye az, hogy a [[fordítóprogram]] ellenőrizni tudja, hogy nincs-e logikai elcsúszás a programrészletek nyitó és zárópontjai között, tehát nincs-e olyan eljárás, amelynek lemaradt a végét jelölő kódszó, ez ugyanis a program teljesen rossz működéséhez vezetne.
Még egy előny, hogy az eljárás meghívásakor a hívó utasításban egyből át is adhatjuk a szubrutinnak, eljárásnak azokat a paramétereket, amelyekkel dolgoznia kell, és ha az eljárás ezeken a saját feladata érdekében változtat, a program többi részére ez a változás nem terjed ki.
== A függvény és az eljárás különbsége ==
Az eljárás a végrehajtása során keletkező új adatokat a program egy közös tárhelyen helyezi el, amelyeket a program többi része az egyéb esetekben szokásos módon használ fel. A programokban kényelmesebb nem minden egyes elemi lépésre önálló utasítást adni, hanem ezekből néhányat egyszerűsítve összevonni is lehet, a programnyelvek ehhez különböző mértékű és fajtájú segítséget adnak. Az összevonások egyik fő fajtája a ''kifejezések'' használata. Ha például egy adott számot meg akarunk szorozni 2-vel, majd hozzáadni 3-at, a két lépés egyben írható le az X×2+3 alakkal. Ez már egy kifejezés, amelynek van egy végső értéke, eredménye. Ha a 2 helyén egy olyan számíértéknek kellene állnia, amelyet egy eljárás számít ki, akkor megtehetjük, hogy az eljárás az eredményt először egy Y nevű tárolóelembe teszi, majd a program kiszámítja az X×Y+3 kifejezés értékét. Kimondottan kényelmi okokból viszont a programozók megtehetik azt is, hogy a kifejezésbe beleteszik az eljárást meghívó utasítást, ez esetben az Y helyére, és az eljárás neve itt helyettesíteni fogja azt a számértéket, amelyet az eljárás egy kiemelt eredményként előállít. Ha az eljárás egy téglalap területét számolja ki, máshol közölt adatok alapján, és a neve TERÜLET, akkor megoldható az, hogy az eljárás neve a területszámítás értékét helyettesítheti, így: X×TERÜLET+3. Ez esetben egy egész programrészlet által kiszámított érték lett belefoglalva egy kifejezésbe. Ilyen esetben, tehát amikor az eljárás (''procedure'') nem egyszerűen elvégez valami feladatot, hanem végül egy számítási értéket eredményez, amelyen önmaga megtestesít, az eljárást '''függvény'''nek (''function'') hívjuk. Szakkifejezéssel élve a függvény ''értéket ad vissza''.
A matematikai függvények elvi jellegzetessége az, hogy a számítási képlet – amelynek a programban a számítást elvégző programrész felel meg – értéke egy vagy több megadott ''függvényváltozó'' értékétől függ. A programokban is megengedett ez; ha a területszámításhoz meg kell adni a téglalap A és B oldalait, akkor az eljárást elindító utasítás nézhet ki így:
HÍV TERÜLET(A,B)
Ha a TERÜLET nem csak eljárás, hanem függvény, tehát önmaga helyettesíti az eredményt, értéket ad vissza, akkor a függvény így, paraméterekkel együtt szerepelhet a kifejezésben is:
X×TERÜLET(A,B)+3
Abból a szempontból tehát, hogy az eljárás meghívásakor megadhatunk-e paramétereket is, az eljárás és a függvény között nincs különbség. Ám az eljárás egyes régebbi programnyelvekből hiányzott, emiatt a szubrutin és a függvény volt a két összehasonlítható eszköz, és a függvény ekkor kapta a nevét a matematikai függvény formai analógiája alapján.
== Nyelvi alkalmazások ==
Hangsúlyozzuk, hogy a szubrutin, eljárás és függvény közötti technikai különbségtétel kizárólag kényelmi célokat szolgál, a programozó munkájának megkönnyítésére alakultak ki, mivel valójában minden program megírható ezek használata nélkül is.
Több nyelvben, mint például a [[Pascal programozási nyelv|Pascal]], a modern [[BASIC]], a [[FORTRAN]] és az [[Ada programozási nyelv|Ada]] különbséget tesznek a függvények és az eljárások között.
Más nyelvekben, mint a [[C_(programozási_nyelv)|C]] és a [[LISP]], nincs meg ez a különbségtétel és ezeket a fogalmakat szinonimaként használják. A [[metódus]] ''(method)'' kifejezést gyakran használják az [[objektumorientált programozás]]sal kapcsolatban, különösen olyan szubrutinokra, amelyek objektum részei. Ezen kívül még a típusosztályokkal kapcsolatban is használják.
A függvények első használata [[Maurice Wilkes]], [[Stanley Gill]] és [[David Wheeler]]
nevéhez fűződik; ők még „closed subroutine”-nak hívták, utalva a szubrutinok formailag is láthatóvá tett lezárására.
== A függvények használatnak előnyei ==
| |||