„Kettőshangzó” változatai közötti eltérés

a (r2.7.2+) (Bot: következő hozzáadása: mk:Дифтонг)
 
== A valódi kettőshangzók ==
=== Hagyományos értelemben ===
A valódi kettőshangzók mindig egy igen röviden ejtett zártabb magánhangzóból (ún. ''félhangzó'', a leggyakrabban [j] vagy [w]), valamint egy valódi szótagalkotó nyíltabb magánhangzóból állnak. A diftongust alkotó magánhangzók sorrendje szerint megkülönböztetünk emelkedő, illetve ereszkedő kettőshangzót. Az emelkedő kettőshangzóban a félhangzót alkotó zártabb magánhangzó áll az első helyen, majd a szótagot alkotó nyíltabb magánhangzó; az ereszkedő kettőshangzó esetében a sorrend fordított.
* Emelkedő kettőshangzók például: ''ea, ia, ie, ua, ue, uo'' stb.
* Ereszkedő kettőshangzókra példa: ''ae, ai, au, ei, eu, oi'' stb.
A kettőshangzók sok [[indoeurópai nyelv]]re jellemzőek (mint a [[germán nyelvek]], a [[Latin nyelv|latin]] és az [[újlatin nyelvek]], vagy az [[Görög nyelv|ógörög]]), de számos más nyelvben is előfordulhatnak (például [[Finn nyelv|finn]]). A [[Magyar nyelv|magyarban]] eredetileg nincsenek kettőshangzók, csupán az ''au'' és ''eu'' fordulejtődhet elő ebben a minőségben,kettőshangzóként néhány görög–latingörög-latin eredetű szavunkban (pl. ''(autó, Európa)'', azonban a mai magyarban ez sem kötelező érvényű.
 
=== Modernebb – fonetikai – megközelítés ===
Egyes fonológusok úgy tartják, hogy valójában csak a ''magánhangzó + félhangzó'' jellegű kapcsolatok, azaz csupán az „ereszkedő kettőshangzók” valódi kettőshangzók. Ezen újító elmélet hívei abból indulnak ki, hogy az „emelkedő kettőshangzók”, vagyis a ''[w]/[j] + magánhangzó'' jellegű kapcsolatok első eleme fonetikailag '''mássalhangzó''', ami viszont ellentétes a kettőshangzó azon meghatározásával, mely szerint „két ''magánhangzó'' egy szótagban ejtett kapcsolata”. A nyelvészek többsége ezt az elméletet ma még nem támogatja, mivel úgy tartják, hogy ennek eldöntése nem fonetikai, hanem fonológiai kérdés.
 
== A történeti kettőshangzók ==