Az [[Első világháború|I. világháború]] utáni [[Németország]]ban keletkezett (Martin Heidegger, Karl Jaspers) és a [[II.második világháború]] alatti és utáni [[Franciaország]]ban teljesedett ki ([[Jean-Paul Sartre]], [[Albert Camus]], [[Simone de Beauvoir]]). Az egzisztencializmus népszerűségét a fejlett tőkés országokban az a valós helyzet magyarázza, hogy a liberális haladáseszménnyel ([[liberalizmus]]) meghasonlott polgári értelmiség helyét és útját kereste a minden addiginál nagyobb katasztrófákkal terhes világban. A korábbi filozófiákat az egzisztencializmus a személyiség problémáinak előtérbe állításával kívánja meghaladni és a szabadságot választja központi kategóriának. Szabadnak lenni, egzisztenciának lenni annyit jelent, mint önmagunknak lenni, ezért az ember "szabadságra ítéltetett" (Sartre). Az ember, aki képes "választani", önmagát választani, önmaga lenni - mivel az egzisztencializmus szerint a választáshoz nem állnak rendelkezésre tartalmi kritériumok -, a semmi jegyében választja saját magát. Az egzisztencializmus talán legnagyobb hatású változata szerint az egzisztencia a semmi felé irányuló lét, amely tudatában van saját végességének. Ez a semmi felé, a halál felé való irányultság, a "határhelyzetek" jelentőségének hangsúlyozása akadályozza az egzisztencializmust, hogy pozitív feladatokat tűzzön maga elé, ugyanakkor termékeny szemléletmódnak bizonyult a korszakproblémák irodalmi ábrázolásában. Az egzisztencializmus egyes kiemelkedő képviselőinek közéleti-politikai magatartása meglehetősen eltérő volt; a francia egzisztencialisták pl. részt vettek az [[antifasizmus|antifasiszta]] ellenállásban.
