„Pedagógus” változatai közötti eltérés
| [nem ellenőrzött változat] | [nem ellenőrzött változat] |
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
Giff (vitalap | szerkesztései) |
Nincs szerkesztési összefoglaló |
||
1. sor:
{{jegyzetszerű}}
A '''pedagógus''' neveléssel és tanítással foglalkozó személy
== Történeti áttekintés
A pedagógusnak a feladata és szerepe a különböző korszakokban eltért egymástól. Ha összehasonlítanánk egy mai pedagógust az ókori vagy középkori megfelelőjével, akkor jelentős különbségeket láthatunk, de ennek ellenére mégis vannak olyan közös momentumok, amelyek mindegyik korszakban megegyeztek. Ilyen a tanítás és nevelés megléte, illetve a tudás átadásának a fontossága. A különbségek leginkább a módszerekben fognak jelentkezni. Ezen kívül bizonyos szinten az oktatási intézmények működésére is kitérek a különböző korszakok során, mivel ez a pedagógus munkahelye és ez az intézmény jelentős hatással van a pedagógus feladatkörére is.
=== Ókor ===
A kr.e. II-I. évezred során már találkozhatunk az oktatás intézményesült formájával, amiből következik, hogy pedagógusok is voltak ebben az időszakban. Ez az intézményesülés Mezopotámiát, Egyiptomot, Indiát és Kínát érintette.[[Mezopotámia | Mezopotámiában]] ebben az időszakban kialakult egy független szabad értelmiségi réteg, akik a tábla házának a tanárai voltak és oktatással foglalkoztak. Az oktatás mellett a neveléssel is foglalkoztak, ami abban nyilvánult meg, hogy fegyelmezés esetében különféle testi fenyítéseket alkalmaztak.Egyiptomnál írnokképző iskolák jelentek meg intézményesült formában. Itt a tanítást írnokok vállalták, akik utánzás, gyakoroltatás módszereivel igyekeztek átadni a tudást. Itt neveléssel nem találkozunk, ami azzal is magyarázható, hogy itt elsősorban felnőtt emberek tanultak és ilyenkor már nincs szükség neveltetésre. Egyiptomnál még az is érdekes, hogy a gazdagabb családoknál magánnevelők tanították a gyermekeket, tehát a pedagógusnál nem volt szükséges feltétlen oktatási intézmény megléte. Indiánál is hasonló momentumokkal találkozunk, ami érdekes, hogy a kasztok alapján szerveződött a tanítás, amely a tanító házában valósult meg. Itt a gyermekek 4-5 hónapot töltöttek el. Nevelésnél használták a testi fenyítést, de ennek speciálisabb fajtáját, ugyanis nem veréssel neveltek, hanem éheztetéssel, hideg vízben való megfürdetéssel, illetve a tudástól való eltiltástól. Indiában az oktatásra a buddhizmus megjelenése nagy hatással volt, ekkor jelentek meg a buddhista papok, akik a tanítást vezették. Kínában a falvakban magántanítók tanítottak, tehát itt nem volt intézményesült formában oktatási intézmény, erre egyedül csak a városokban volt lehetőség, amelyet a kormány létesített. Az oktatás itt ingyenes volt, az alapiskolába a diákok 5-től 10 éves korig jártak, befejezéskor pedig vizsgát tettek. Itt fontos megjegyezni, hogy csak fiúgyermekek tanulhattak, de a gazdagabb családoknál lehetőség volt arra, hogy a leányaikat magántanítókkal oktassák.<ref>Neveléstörténet: 16-20. oldal</ref>
Táborok, ahol '''paidanomosznak''' (gyermekfelügyelõ) nevezték az oktatót. Itt közös nevelésben részesültek. Csoportokba osztották őket, s vezetőikké a legértelmesebb és legbátrabb fiúkat tették.<ref>Neveléstörténet: 22-23. oldal</ref>
Mai '''pedagógus''' szavunk innen származik, '''paidagogosz'''. A '''paidagogosz''' a görögöknél az a rabszolga volt, aki elkísérte a gyermeket az iskolába, illetve mivel ő maga műveltebb volt az átlag rabszolgánál, ezért az otthoni tanulásban is segítette a gyermekeket. Gyakori volt, hogy a tanítás átadása mellett az erkölcsi nevelésben is segédkezett, tanító és nevelő szerepe is volt egyben. Athénnál már a korai időszakban is megjelent az oktatásnak az intézményesült formái és ennek megfelelően minden intézményhez a megfelelő '''pedagógus'''. A legjobban a hellenisztikus korszakban teljesedett ki az oktatási intézmény és ebből adódóan ezt a korszakot érdemesebb részletesebben megvizsgálni.<ref>Neveléstörténet: 23-25. oldal</ref>
Elemi oktatás színtere '''didaszkaleion'''. Itt tanított az iskolamester: a '''grammatisztész''' vagy '''didaszkalosz'''. Munkájáért fizetséget kapott, ami miatt igen kevésre becsülték a kor mentalitása miatt. Fizetését a tanítványainak számától függött, minél többen voltak, annál nagyobb volt a fizetsége. Szinte bárki lehetett '''grammatisztész''', illetve '''didaszkalosz'''. Egyedül csak az alapvető ismereteket kellett tudnia, számolás, olvasás és írás.
A középfokú oktatás a grammatikai iskolában a '''grammatikosz''' ('irodalomtanár') vezetésével folyt. Itt megkezdődött a klasszikus írók és költők műveinek elemzése.
Neveléstörténet szempontjából nagyon fontos pedagógiai módszert alkalmazott az un. bábáskodás módszerét, ami egyfajta induktív eljárások sorozata volt. A heurisztikus módszer alkalmazásával a beszélgetés során a konkrétumból kiindulva, mesterien megfogalmazott kérdések sorozatán át jutott el az általános igazságokig.<ref>Neveléstörténet: 25-28. oldal</ref>
Kr.e. 300-146-os időszakban intézményesül az oktatás, ami hasonló a görögökéhez. A tanítók használnak testi fenyítést, segítenek a tanulásban különféle módszerekkel, sok eltérés nincs.<ref>Neveléstörténet: 33-35. oldal</ref>
A római pedagógiai elmélet és gyakorlat legkiemelkedőbb egyénisége '''Marcus Fabius Quintilianus''' volt (35-tôl a század végéig). Retorikai iskolában oktatott, a császári udvarban működött nevelőként, majd - két évtizedes tanítás után - visszavonult. Ezután írta meg a "Szónoki képzés tizenkét könyve" (Institutionis oratoriae libri duodecim) című nagyszabású művét. Művében kitér a nevelők és '''pedagógusok''' feladatára is részletesen. Fontosnak tartja, hogy a dajkák, anyák és nevelők műveltek legyenek, helyesen tudjanak beszélni és erre tanítsák meg gyermekeiket is. A tanítónak feltétlenül meg kell figyelnie a gyermeket és a veleszületett sajátosságait is, hogy majd ezekhez tudja alkalmazni a módszereit. Mindenekelőtt az emlékezőtehetség felismerése és fejlesztésére kell figyelnie, miközben kihasználhatja a gyermek meglevő utánzási hajlamát, tanulékony természetét. Ezenkívül '''Quintillianus''' határozottan fellép a testi fenyítés ellen.<ref>Neveléstörténet: 35-36. oldal</ref>
'''Szent Ágoston''' fontos pedagógiai elméleteket fogalmazott meg, illetve a '''pedagógus''' feladatát is meghatározta, aminek a középkorban is fontos szerepe volt. A tanításnál fontos, hogy alkalmazkodjék a jelöltek értelmi és érzelmi fejlettségéhez. A rendszeres oktatást előzze meg az érzelmek, mindenekelőtt az Isten iránti szeretet felkeltése. A '''pedagógusnak''' nemcsak tanítania kell a gyermeket, hanem szeretnie is, ugyan a gyermek eredendően rossz, de a '''pedagógus''' segíthet abban, hogy a helyes irányba terelje tanítványait.<ref>Neveléstörténet: 39-40. oldal</ref>
=== Középkor ===
A '''klerikus műveltség''' elterjed ebben az időszakban. Új iskolatípusok jönnek létre:
'''Plébániai iskolákban''' a plébánia papjai tanítottak. Az ifjúságot maguk köré gyűjtötték, liturgikus könyvek olvasására tanították őket és gregorián énekekre.
'''Székesegyházi iskolákban''' az egyház jogainak és érdekeinek védelméért a székesegyházi-káptalani iskolákat magasabb képesítésű tanárokkal, tudós férfiakkal igyekeztek megerősíteni. Ekkor, az ezredforduló táján kristályosodott ki a klerikus műveltség két egymásra épülő rétege.<ref>Neveléstörténet: 42-46. oldal</ref>
A városi plébániai iskolák oktatója, az '''iskolarektor''' ('''rector scholae, magister scholae''') volt. Többnyire egymaguk látták el valamennyi tanulócsoport oktatását, de a nagyobb városokban az énektanítás és a tanulók templomi szolgálatának megszervezése a kántor feladata volt. A felnőtt tanárok mellett több helyen '''segédtanítót (preceptor, informator, Geselle)''' alkalmaztak. Ezek nagyobb diákok voltak, akik a kezdők gyakoroltatásában segédkeztek. Az iskolarektor a plébános felügyelete alatt állott, javadalmazását az egyház látta el, de egyes városokban a városi tanács is juttatott számukra bizonyos pénzösszeget. Megbecsült állás volt a középkorban a városi iskolarektorság, az anyagi gyarapodás és a társadalmi tekintélyszerzés jó lehetőségét adta. Emellett az is jellemző, hogy a rektorok általában nem maradtak sokáig hivatalban. Gyakran más városban folytatták az iskolavezetést vagy a még jövedelmezőbb városi jegyzőséggel, illetve a papi hivatással cserélték fel a tanítást. Megtehették, hiszen iskolai végzettségük - az esetek többségében - ezt lehetővé tette számukra: a nagyobb városok vezetői ragaszkodtak hozzá, hogy az iskolamester az egyetemek bölcsészeti ("ars") fakultásán szerezhető baccalaureus vagy magiszter fokozattal rendelkezzen. Figyelemreméltó fejlemény, hogy a XIV-XV. században már többnyire világi férfiak, az ún. városi literátus réteg tagjai vállalkoztak iskolarektorságra.<ref>Neveléstörténet: 49-50. oldal</ref>
61 ⟶ 49 sor:
A testi fenyítés ellen való fellépés, az ostoba oktatók ne taníthassanak, mert ezzel az ifjúságot is megrontják. A lexikális magolás helyett inkább a logikus gondolkodást sajátíttassa el az oktató a tanítványaival.<ref>Neveléstörténet: 65-66. oldal</ref>
'''Rotterdami Erasmus, Joan Luis Vivés, Francois Rabelais, Michel de Motaigne'''
A jó nevelő figyelembe veszi a gyermekkor sajátosságait és ehhez igazítva igyekszik kialakítani egy olyan nevelési és oktatási módszert, ami megfelel ezeknek a sajátosságoknak.<ref>Neveléstörténet: 59-61. oldal</ref>
Az oktatásnak a nevelés végső céljára kell irányulnia. Pedagógiai eszménye: az egészséges, edzett testű, klasszikus nyelvekben és természettudományokban egyaránt jártas, erkölcsileg érett, világban érvényesülni tudó, őszinte, bensőséges vallásos hitű ember. Szükségesnek tartja, hogy a nevelő tervszerűen tanulmányozza a gondjaira bízott minden egyes gyermek képességeit, hajlamait, jellemvonásait - ezzel a pszichológiai szempont érvényesítésének indokoltságát fogalmazza meg elsőként a nevelés történetében. A nevelő akkor jár el helyesen, ha módszereit, nevelési eljárásait a gyermek egyéni sajátosságaihoz hangolja. Elítéli a tanárokat, akik kizárólag fenyegetéssel és "sűrű ütlegekkel" akarnak eredményt elérni, de a testi fenyítéket - a "fenyegetésre nem hajló" gyerekek esetében - mégis megengedhetőnek tartja. A gyermekek megfigyelése ne ötletszerű akció legyen, hanem folyamatos pedagógiai tevékenység. Az összegyűjtött ismeretanyagot a tanárok osszák meg egymással.<ref>Neveléstörténet: 61-63. oldal</ref>
A nevelésnél fontos a természet közelsége, jó kapcsolat alakuljon ki a tanár és a tanítványa között, fontos a testedzés és a gyakorlati ismeretek.(63-64)
Tiltakozik a memoriterek ellen: "Lényeggel szürcsöljön, ne szabályt magoljon!" Szerinte a fiatalokat önálló gondolkodásra kell megtanítani az öncélú verbalizálás helyett.<ref>Neveléstörténet: 64-65. oldal</ref>
82 ⟶ 69 sor:
A 17. század időszaka, amikor a szülők és nevelők közelebb kerülnek a gyermekeikhez és ez az oktatásban is megnyilvánul.<ref>Neveléstörténet: 80. oldal</ref>
Mivel kevés olyan ember van, aki jól ért a gyermekneveléshez, ezért mihamarabb képzett tanítókra kell bízni a gyermekeket. Ezenkívül a nyilvános oktatás mellett foglal állást Comenius. <ref>Neveléstörténet: 80-81. oldal</ref>
Magyar Enciklopédia 10. része: A tanítóval szemben igen szigorú követelményeket támaszt:
a) A tanító erkölcsösen éljen, "tanítványainak jó s dicséretes példát adjon".
97 ⟶ 84 sor:
i) Tanítói munkáját "a külömb-külömb féle elmékhez jól alkalmaztassa".<ref>http://magyar-irodalom.elte.hu/nevelestortenet/06.03.html</ref>
A hagyományos tekintélyelvű nevelés híve. A tekintély és a szeretet ötvöző ereje a legjobb a keresztény nevelésnél.<ref>http://magyar-irodalom.elte.hu/nevelestortenet/06.04.html</ref>
A liberalizmus és deizmus előtérbe kerül, ami nagy hatással van a '''pedagógus''' szerepkörére és a gyermekvilágra, illetve az oktatásra is.<ref>Neveléstörténet: 94. oldal</ref>
Főleg az arisztokrata gyermekek neveléséről ír, azt hangsúlyozza, hogy magántanítót kell felbérelni. Olyat, aki "okosan formálja lelkét", "meg tudja óvni ártatlanságát, ápolni, fejleszteni jó tulajdonságait" és "ki tudja irtani belõle a rosszakat".<ref>Neveléstörténet: 89-94. oldal</ref>
A nevelő legfontosabb feladata nem az, hogy növendéke fejét "teletöltse tudománnyal". Mindenekelőtt alkalmassá kell tennie őt a nevelésre, s ehhez először is ügyelnie kell arra, hogy a gyermek spontán fejlődése zavartalan legyen. Vigyáznunk kell a gyermekre "az első pillanattól kezdve, hogy világra jött", azért, hogy "eredeti formáját" megõrizhesse. Ennek a formának, azaz: a gyerekben szunnyadó lehetőségeknek, erényeknek a kibontása a nevelőre vár. Rousseau nevéhez köthető a negatív nevelés is: Ez egy olyan nevelés, "amely tökéletesíteni akarja szerveinket, ismereteink eszközeit, mielőtt ismereteinket megszereznénk, és amely a szervek gyakorlásával készít elő az értelemre. A '''negatív nevelés''' [...] nem ad erényeket, de megóv a bűnöktől, nem tanít meg az igazságra, de megóv a tévedéstől; alkalmassá teszi a gyermeket mindarra, ami majd az igazsághoz vezetheti, amikor már képes lesz megérteni, és a jóhoz, amikor már képes lesz szeretni."<ref>Neveléstörténet: 94-101. oldal</ref>
A nevelés teszi az embert azzá, ami - hirdeti Helvetius. Az ész, az erény és a tehetség mind a nevelés eredménye. Ebből arra következtet, hogy nemcsak az egyes ember, hanem a tágabb közösségi körök, a nemzetek boldogulása is a neveléstől függ. S ha ez így van, akkor a felvilágosult államnak joga és kötelessége a nevelés tartalmának és szervezeti kereteinek meghatározása. Az állam tehát illetékes a köznevelés, a közoktatás kérdéseiben.<ref>Neveléstörténet: 101-103. oldal</ref>
117 ⟶ 104 sor:
'''Ernst Christian Trapp, August Hermann Nemeyer Franke, Vinzenz Eduard Milde, Herbart'''.<ref>Neveléstörténet: 135-137. oldal</ref>
A nevelés lényegét abban látják, hogy a társadalomba való beilleszkedéshez megfelelő nevelést biztosítsunk a gyermekek számára.
Jeles képviselői: '''Auguste Comte, Herbert Spencer, Alexander Bain'''<ref>Neveléstörténet: 152-156. oldal</ref>
===
A '''pedagógusszerep''' napjainkban egy rendkívül komplex feladatnak tekinthető, amivel többen is foglalkoztak a 20. század elején, illetve napjainkban is. Különféle elméleteket állítottak fel a '''pedagógusszereppel''' kapcsolatosan, amely egyben lefedi a '''pedagógusnak''' a feladatát is.
A tanárszerep változásairól ír, főleg amerikai modell alapján dolgozott. A 20-as évektől az 50-es évekig a '''pedagógus''' és diákok között nem jött létre komolyabb kapcsolat, a '''pedagógusok''' nem játszottak szerepet abban, hogy az ízlés és kortárs csoporton belüli kapcsolatokat társadalmasítsák. Ezenkívül a diákoknál nincs meg a kellő motiváció sem az intellektuális tartalmak iránt, ami annak is köszönhető, hogy a '''pedagógusok''' nem segédkeztek ebben. Az 50-es évektől ebben jelentős változás történik, a '''pedagógusnak''' fontos szerepe lesz abban, hogy motiválja a diákokat és megértesse velük, hogy mennyire fontos szerepük van abban, hogy a közösségben milyen szerepet töltenek be.<ref>Zrinszky: 14-15. oldal</ref>
Tanuló tanár viszonyt átfogja. 60-as évekig az iskola egyfajta belső világot alakított ki, saját normarendszerrel, ahol nagyhatalma volt a '''pedagógusnak''' és igazgatónak. A 60-as évek után jelentős változások jelentek meg, ami főleg a '''pedagógus''' feladataiban jelenik meg. A '''pedagógusnak''' többféle szerepet kellett elsajátítania szakmáján belül. Kolléga szerep: A '''pedagógus''' a többi '''pedagógussal''' összehangolva igyekszik dolgozni, így a diákoknak egy egységesebb tudást tudnak átadni. Ezen kívül a szülőkkel, diákokkal, felettesekkel folytatott interakciók során is megragadható a szerepük komplexitása. Fontos még a hivatalnoki és nyilvános szerep is, ugyanis a közéletben való részvétel egyfajta követelménynek tekinthető a '''pedagógusnál'''.<ref>Zrinszky: 16-17. oldal.</ref>
| |||