„Arisztotelész államformatana” változatai közötti eltérés

A második a deszpotiké (δεσποτικη), az '''úr-szolga''' viszony. Arisztotelészt sok bírálat érte amiatt, hogy a szolgaságot természeti alapra helyezte, és ezek jogosságát nemigen lenne korszerű vitatni, noha az Arisztotelész által leírt viszony nem azonos az antik [[rabszolgaság]] elvadult formáival; inkább szintén munkamegosztás jellegű: mintegy az Ész és Kar, a Lélek és Test, a fő Jobb kéz és a kisegítő Bal kéz viszonya. Arisztotelész kifejezetten ellenzi a hadifogoly- és az adósrabszolgaságot, és a rabszolgaszerzés céljából indított háborút (minthogy „nem igaz, hogy mindig az erősebb oldalán van az igazság és a jog”); és hogy a rabszolgát tömeges termelési eszközként használják, vagyis nem tartja jónak az antik rabszolgaság intézményét; több szerző szerint a megelőző korok állapotának, a ''patriarchális rabszolgaság'' intézményének visszaállítását szorgalmazza, amely mentesebb bizonyos visszaélésektől és visszásságoktól. <br>

Mi hát egy szolga feladata? Az Úr életútjának segítése, tehát a segítő jellegű kiszolgáló tevékenység (nem pedig például a tömeges bányamunka). Ma is beszélünk kiszolgáló tevékenységekről és intézményekről (például egy város vízellátó központjai), és inkább ilyen értelemben kell az arisztotelészi szolgaságra gondolni: inkább uraság és komornyik, vagy főorvos(nő) és nővér viszonya ez, mint gályarabé és hajcsáráéhajcsárjáé, vagy még inkább történelmi átmenet a kettő között.

Mi a különbség az Arisztotelész által megfogalmazott és a reális szolgaság közt? Az elsődleges az, hogy arisztotelészArisztotelész rabszolgasága nem kényszerű, hanem ''közös érdekek''en alapul, mint ahogy a háziállat sem hagyja ott az őt tápláló jó gazdát, noha szolgája annak, osztályrészül mégis elnyeri a megmaradást (<legalábbis faj szinten – a szerkesztő kiegészítése…>). A második sarkpont pedig, hogy az emberi szolga számára azonban mindig fenn kell tartani a felszabadulás lehetőségét, vagyis ennek a viszonynak rugalmasnak, felbonthatónak kell lennie.<br>

E három viszony egyesüléséből jön létre a '''család''' (oikia = οικια), amely férfiból, nőből és szolgából álló legalább háromszemélyes mikrotársadalom. Több, általában közös őstől eredő család alkot egy (nemzetségi) '''falu'''t (kómé – κωμη), amely a munkamegosztás további formáit teszi lehetővé. Több falu fokozatos egyesüléséből akkor jön létre az (város-)állam (polisz = πολις), amikor már a faluhalmaz teljesíti az [[autarkia|autarkheia]] (αυταρκεια, kb. önállóság, önellátás, vagyis az egységként való funkcionálás lehetősége) feltételét. Ezt a fogalmat manapság ''gazdasági önállóság,'' önellátás értelemben használjuk, de Arisztotelész nem felejti el megemlíteni, hogy ő ezen a követelményen többet ért: egy államnak az önellátáson kívül magasabb igényeket is ki kell elégítenie, adnia kell a civilizált, viszonylag kényelmes élet lehetőségét is.

A ''Politika'' szerint alapvetően ötféle monarchia létezik. A leggyengébb hatalommal a ''spártai[[spárta]]i-mükénéi[[mükéné]]i típus''ú király bírt, aki tulajdonképpen csak egy legfőbb hadvezérnek minősül, bár kinevezése életfogytig tart. A második típus a ''despotikus monarchia,'' ami a keleti népeknél figyelhető meg, és a despotai cím örökletes. A harmadik típusú király az ''aiszümnata,'' azaz a választott türannosz. Leginkább a római [[diktátor]]i megbízatáshoz hasonlít, de a hellének között is előfordult. A negyedik a [[homérosz]]i [[eposz]]okból is ismert az ''archaikus'' típusú ''királyság,'' melyben a király hadvezér, bíra,bíró és az állami áldozat bemutatója – azaz papi testületen kívüli pap – is egyben. Ez nem örökletes. Az ötödik típus az örökletes és totális monarchia, arisztotelészi kifejezéssel ''pánbazileia.'' (πανβασιληια);. melyben „egy kézben van a főhatalom minden felett”.

A [[királyság]] Arisztotelész szerint csak akkor felel meg teljesen a maga természetszerütermészetszerű hivatásának, ha korlátlan, amelyben a király épp oly korlátlanul uralkodik a nép, mint ahogy a családfő uralkodik a saját családja, egész háznépe fölött (Arist. Pol. III, 10, 2). Arisztotelész, aki természetellenesnek tart minden örökösödés útján nyert királyi méltóságot, itt is ellenmondásba esik önmagával, midőn a barbár népek királyságainak egynémelyikét, amelyek pedig köztudomás szerint örökös monarchiák voltak, szintén ezen szerinte legtökéletesebb királyság kategóriájába sorozza; Arisztotelész, v. legalább művének ránk szállott szövege nagyon kevéssé szabatos, sőt egyenesen fogalomzavart támaszt annak meghatározásában is, hogy mit kelljen hát szerinte tulajdonképpen törvényes királyságnak tartani? Azt a királyságot-e, amelynek uralkodója törvény alapján, v. mint mi mondanók, az alkotmány értelmében lépett a. trónra, avagy azt, amelynek uralkodása nemcsak törvényes úton jutott a legfőbb hatalom birtokába, de uralkodása folyamában is folyton a törvények rendeleteihez és a jogerejű szokásokhoz tartja magát? Ez utóbbi nézetnek bizonyítására hiába keresünk adatot Arisztotelész ''Politiká-''jának jelenlegi szövegében.

Az [[arisztokrácia]] fogalma, a szó legkívánatosabb értelmében egybeesik Arisztotelésznél az ő eszményi államának fogalmával. (Dahlmann és Stahl ellenében Teichmüller, Zeller, Spengel és Susemihl vindikálták Arisztotelésznek is az eszményi államot.) Arisztotelész szerint a szó legkívánatosabb értelmében ugyanis az volna a valódi arisztokrácia, amelyben csakis az erényben, mégpedig mind az állampolgári, mind a magánemberi erényekben legkitűnőbb férfiak gyakorolnák a legfőbb hatalmat (Arist. Pol. IV, 5, 10; 2, 1). Arisztotelész szerint egy ilyan arisztokráciát előbb még egy egészen sajátszerüsajátszerű állami nevelés által kellene létrehozni (V, 7, 20; 12, 5; VIII, 1, 12; III, 2; VII, 13, 21–23; VIII, 2, 1, 2, 5; 3, 1), és ez csak olyan államban volna lehetséges, amelyben az állampolgárok sem iparral, sem földműveléssel nem foglalkoznának (Arist. Polit. VII, 8, 2; 8, 6; III, 3, 2.3; II, 6, 2; 8, 6; l, 5, 10; IV, 3, 11, 12, 13, 14; Rhetor. I., 9) és ahol az összes földbirtok felének jövedelme mint állambirtok jövedelme évről évre az isteni tisztelet költségeinek és az állampolgárok közös étkezésének, a syssitiák''syssitiá''k költségeinek fedezésére fordíttatnék. (Arist. Pol. V, 8, 5.) Arisztotelész, bármennyire dicséri is a spártaiak és a krétaiak államnevelését, saját maga bevallja, hogy egy ilyen arisztokrácia aligha fog valaha is létrejöhetni (VII, 13, l, 2), sőt elismeri, hogy még csak megközelítő árnyalatait sem szemlélhette egy ilyen eszményi államnak a történelmi valóságban, hanem legföljebb annak egyes elemeit olyan államokban, amelyekben ha nem is az abszolút értelemben vett emberi erényekben, de legalább az állampolgári erényekben kitűnő egyének nyernek jogcimet a legfőbb hatalom gyakorlására, vagy legalább tényleg gyakorolják azt. Ez csak az arisztokráciával vegyes államformákban lehetséges Arisztotelész szerint.

A [[demokrácia|demokráciának]] négy, helyesebben öt alfaját különbözteti meg Arisztotelész.

A negyedik alfaj a szélső demokráciában nyer megtestesülést. Ezen államforma csak a legutóbbi (Arisztotelészt közvetetlenülközvetlenül megelőzött) időkben fejlődött ki az egyes görög államokban (IV, 5), az iparos és napszámos elemnek túlságos nagy fölszaporodása folytán, akik azután az ily államban a döntő befolyást ugyancsak ki is zsákmányolják (IV, 10). Megtehetik ezt a legszegényebb sorsú iparosok és napszámosok is, mert zsoldot húznak az ily államban az összes állampolgárok már azért is, hogy megjelennek a gyűlésben, valamint az esküdtszéki biráskodásértbíráskodásért is. Ezen szélső demokrácia jellegzőjellemző vonása, hogy keserves adót vet ki a gazdagokra, pereket akaszt a gazdagok nyakába, csakhogy vagyonukat elkobozhassa, ami többnyire sikerül is, mert az esküdtbiróságokesküdtbíróságok túlnyomóan szegényekből állván, készek minden gazdagot elítélni, csakhogy elkobzandottelkobzott vagyonát azután az állam a napi díjak stb. alakjában a szegények fölsegélésére fordíthassa. Nagyon szorgalmasan látogatják tehát a szegény iparosok és napszámosok is a gyűléseket, amelyek igen gyakran szoktak ily államokban tartatni, már csak a napidíj kedveértkedvéért is, és természetes számbeli túlsúlyban lévén a kevésbbékevésbé vagyonosok és az egészen szegények a vagyonosabbak, a gazdagok fölött, mindig az történik, amit a gazdagok kifosztogatására törekvő szegények tömege akar; nem a törvények uralkodnak az ily államban, hanem a néphatározatok a nép, a démosz pedig a demagógok vezetése alatt maga is sokfejüsokfejű zsarnokká válik (IV, 5).

A politeiát, vagyis a cenzusra[[cenzus]]ra alapított tömeguralmat azért tartja aránylag a legjobbnak a történelmileg megvalósult államformák között, mert szerinte egyedül ezen államforma képes a gazdagok és szegények közti legnagyobb társadalmi ellentétet az államéletben, ha nem is teljesen, kiegyenlíteni a ''középosztály'' uralmának életbeléptetése által: ez a középosztály ugyanis leginkább hajlandó és képes a közéletben észszerüenészszerűen viselkedni, holott a gazdagok pajkos gőgösködésre és nagy bűntettekre szokták magukat féktelen elbizakodottságukban ragadtatni, a szegények pedig a nélkülözés sőt nyomor folytán egyik csíny után a másikat szokták elkövetni; amazok csak despotamódra tudnak uralkodni, emezek csak rabszolgamódra tudnak meghunyászkodni; egyedül a középosztály birbír és tud a közjó érdekében észszerüenészszerűen kormányozni, mert ez a középosztály minden irányban oda igyekszik hatni, hogy testté váljék azon egyenlőség, amelyet az állam természete szükségkép megkíván (Arist. Polit. IV, 9; 3, 4, 5. 6). Nagyon érdekesek azon szakaszok, amelyekben Arisztotelész a békés átmenetet egyik államformából a másikba (királyságból tirannis, arisztokráciából oligarkia, politeiából demokrácia) meg azután az erőszakos, forradalmi átalakulásokat (p. demokráciából v. oligarkiából tirannis) fejtegeti és ugyan azon óvintézkedésekkel együtt, amelyekkel az ő nézete szerint az ily forradalmi átalakulásokat meg lehetne gátolni v. legalább józanabb mederbe lehetne vezetni. (V. könyv.)

Némelyek a ''Politika'' bizonyos szakaszai alapján Arisztotelészről azt állítják, hogy a monarchiát valamennyi államforma fölé helyezné, ám ez félreértés. Amit ő az állampolgárokat értelmileg és erkölcsileg félistenhez hasonlóan felülmúló, rendkívüli emberek uralkodási jogáról mond (III. 8; IV, 2; V II. 13), az nem bizonyíték monarchikus hajlamai mellett: mert Arisztotelész az ily csodaférfinak is csak személyére szólóan, minden trónörökhagyási jog nélkül, puszta életfogytáig volna hajlandó kezébe adni a legfőbb hatalmat. Oly ötlet ez tőle, amely <!-- Bendixen és Susemihl --> minden ellenérvelgetés dacára is bók akart lenni az ő királyi növendéke, [[III. Alexandrosz makedón király|Nagy Sándor]], ha nem már ennek apja, Makedóniai [[II. Philipposz makedón király|II. Fülöp]] számára.