„Paulay Ede” változatai közötti eltérés
| [nem ellenőrzött változat] | [nem ellenőrzött változat] |
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
18. sor:
Paulay mint színész a pesti színpadon nem emelkedett első rangra, mint drámai rendező is működött 1873-ig.
[[1868]] és [[1873]] között színpadra vitte többek közt a Bánk bánt, az Othellót, a Szentivánéji álmot, a Rómeó és Júliát. Kellemetlen intermezzo zajlott le 1873 márciusában, amikor a Salome rendezése idején Paulayvel egyik súgója tréfálkozott, s a méltatlannak vélt ugratás következtében a rendező súgót megverte. Ez azt eredményezte, hogy rendezői tevékenységét azonnali hatállyal be kellett fejeznie. Állása csupán nyugdíjjogosultsága miatt maradt meg. Az esetről Paulay [[Jókai Mór]]nak is beszámol egyik levelében.
[[1874]]-ben, miután egy súgóval folytatott vitája tettlegességig fajult.
[[1877]] augusztus havától [[Szigligeti Ede]] drámai igazgató alatt állandó drámai főrendező lett; miközben a színészi pályáról is lelépett, mert főrendező nem lehetett többé működő színész. Tevékenységét egészen az országos színi iskolának szentelte, ahol mint tanár és aligazgató működött. 1872-ben belügyminiszteri meghatalmazássa nagyobb tanulmányutat tett Francia-, Német- és [[Olaszország]]ban, hogy Bécs, München, Lipcse, Berlin, Drezda, Párizs és London színházait meglátogatassa és működési struktúrájukról, munkamódszereikről jelentést írjon. 1876-ban ismét [[Párizs]]ba és [[London]]ba utazott, hamarosan nemzetközi szaktekintéllyé vált.
Kapcsolatban állt [[Heinrich Laube|Heinrich Laubéval]], a korszak egyik leghaladóbb német színházi emberével. Paulay az sztárkultusz-szal ellenben a társulati egység szerepére helyezte a hangsúlyt és az egyéni csillagoás helyett az összjáték fontosságát helyezte előtérbe, ezzel némi puritanizmust vitt az előadások díszletvilágába. Míg a XIX. százazd elején inkább a hagyományos, kántáló jellegű uralkodott, az egyszerűségnek köszönhetően kialakult a természetes színpadi beszéd. Paulay az ún. meiningeni stílust alkalmazta, mely a kor nagy újításának számított, lényege az volt, hogy rendezéseiben a történeti hűségre törekedjen.
Amikor Szigligeti 1878. január 19-én meghalt, [[Podmaniczky Frigyes]] őt nevezte ki a Nemzeti Színház drámai igazgatójának; midőn pedig az [[Magyar Állami Operaház|opera]] átköltözött újonnan épült Andrássy úti díszes hajlékába, a Nemzeti Színház főigazgatója lett. Ezen állását 1894. március 12-én Budapesten történt haláláig töltötte be.
1881-ben megkapta őfelségétől a Ferenc József-rend lovagkeresztje kitüntetést. 1888-ban elnöke lett az Írók és Művészek Társaságának.
A színművészek oktatásában is szerepet vállalt: a Színitanodának alapításától, [[1863]]-tól tanára és titkára, majd 1874-től aligazgatója volt. Tagja volt 1876-tól a [[Petőfi Társaság]]nak is. Az 1893-ban utódintézményként megalakult Színművészeti Akadémiának ő volt az első igazgatója. A [[Kisfaludy Társaság]] 1882. február 8-án választotta meg rendes tagjának.
| |||