„Szent Istvánnal Egyesült Magyar Társulat” változatai közötti eltérés
| [ellenőrzött változat] | [ellenőrzött változat] |
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
3. sor:
== Története ==
Kezdeményezői a két társulat elnökei, Szabó István és Ferencz Antal, valamint Szász István református és Tokai Gyula római katolikus felekezeti tanítók. Létrejöttekor tekintélyes ingó és ingatlan vagyonnal, értékpapírokkal, bankbetétekkel rendelkezett (Zalomit utca 6. szám alatti székházában díszterem, könyvtár, olvasóterem, vendéglő, klubterem állt a tagok rendelkezésére). Tagjainak száma 1434 volt, zömében még az első világháború előtt Bukarestbe telepedett magyar iparos. Tagja lehetett minden 15 évet betöltött bukaresti lakos, aki pedig a 21. évet betöltötte, szavazati joggal rendelkezett (tehát nők és nem magyar nemzetiségűek is), ugyanakkor előírták, hogy papok, lelkészek tényleges tagok nem lehetnek (ezt a megkötést az magyarázza, hogy meg akarták óvni magukat a Bukaresti Magyar Társulatban a század elején kirobbant [[Kálvinizmus|református]]–[[Római
Bár az alapszabályzatban a Szent Istvánnal Egyesült Magyar Társulat „önsegélyező” egyletként határozta meg magát, megfogalmazott céljai között közművelődési tevékenység (felolvasások, kulturális rendezvények, zenés estek) is szerepelt. Jogi személyiségének hivatalos elismertetése után sikerült feloldatnia vagyonát a háborús zárlat alól, majd – a tevékenységének homlokterében álló önsegélyezés, jótékonykodás mellett – beindult székházában a közművelődési munka is. 1929-ben felújították a dísztermet, itt mutatta be előadásait a rövid életű Bukaresti Magyar Színház, itt léptek közönség elé a román fővárosban vendégszereplő erdélyi magyar színésztruppok. A társulat vezetőségében uralkodó felfogás azonban nem kedvezett a magyar szellemiségű közművelődési munkának: az 1920 után Bukarestbe telepedetteket csak a művelődési alosztályba voltak hajlandók felvenni, szavazati jog nélkül, s nem látták szívesen az értelmiségieket sem. Amikor a Társulat 75 éves jubileumát ünnepelte (1932. október 29–30.), Szász István elnök-titkár kénytelen volt megállapítani jelentésében, hogy a dicséretre érdemes jótékonysági és önsegélyező tevékenység mellett a kulturális célkitűzések teljesen háttérbe szorultak. Elődei hagyományát nem tudta igazán továbbvinni, ennélfogva szerepe és hatása csökkent a Bukarestet tartósabban vagy rövidebb időre életteréül választó magyarság körében. A dísztermet egy mozivállalkozó bérelte ki, a házban időnként olcsó szórakozást kínáló „művészcsoportok” mutatták be produkcióikat. Azontúl játszótermi időtöltésről, duhajkodásoktól elhíresült bálokról, a ház előtti cselédkorzóról volt ismert a bukaresti „magyar ház”.
| |||