„Liszt Ferenc oratorikus művei” változatai közötti eltérés
[ellenőrzött változat] | [ellenőrzött változat] |
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
aNincs szerkesztési összefoglaló |
|||
2. sor:
== Liszt és a vallás ==
[[Liszt Ferenc]] [[Római katolikus egyház|római katolikus]] családba született, apja és anyja is mélyen vallásos volt, gyermeküket is ebben a szellemben nevelték. Zenei tanulmányai idején, de később is, amikor lelki válságba került, megfordult a fejében, hogy a zenei pálya helyett az egyház szolgálatába áll. Az első eset [[Párizs]]ban történt 1827-ben, amikor megcsömörlött a csodagyerek léttel együtt járó külsőségektől és kötelezettségektől. Később így emlékezett vissza erre az időszakra: ''„…e társaság megtapsolta annak a kisfiúnak az akrobatamutatványait, akit a csodagyermek dicső és megszégyenítő bélyegével tisztelt meg. Korai mélabú nehezedett akkor rám, és ösztönszerű ellenszenvvel éltem át a művész-háziállat rosszul leplezett lealacsonyodását.”'' Apja ekkor még élt, és sikerrel beszélte le szándékáról azzal, hogy neki a zenét kell szolgálnia. A második eset 1830-ban, közvetlenül a [[Júliusi forradalom|júliusi párizsi forradalom]] előtt történt. Szerelmes lett grófkisasszony tanítványába, de a lány apja az osztálykülönbség miatt még a találkozásukat is megtiltotta. Mélabújából a forradalom kitörése mozdította ki, az eseményeket lelkesedéssel figyelte, így lemondott a pappá válás szándékáról.
Jóval később mégis csatlakozott az egyházhoz: elhatározása ekkor azonban nem lelki krízis nyomán született, hanem megfontolt elhatározásból. Először, 1857 júniusában még csak a [[pozsony]]i [[ferences rend]] fogadta tiszteletbeli társává, igazán szoros kapcsolata az egyházzal azonban csak 1861-ben, [[Róma|Rómába]] költözése után alakult ki
Liszt vallásossága azonban nem az egyház akarata szerinti, sokkal inkább egyfajta „szubjektív vallásosság” volt. [[Hamburger Klára]] ezt így fogalmazza meg: ''„Vallásossága … nem kötődött semmiféle egyházi szabályzathoz: mindenekelőtt világot átfogó humanista felfogásában, a művészetet erkölcsnemesítőnek valló, a művészben pedig annak papját látó ars poeticájában, legendás, mindenkin segítő nagyvonalúságában és a maga korában páratlan toleranciájában jutott kifejezésre.”''
|