„Méliusz József” változatai közötti eltérés
| [ellenőrzött változat] | [ellenőrzött változat] |
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
31. sor:
==Életpályája==
Középiskolát szülővárosa Piarista Gimnáziumának reál szakán végzett, [[Budapest]]en tette le az érettségi vizsgát (1928). Főiskolai tanulmányait a budapesti [[Műegyetem]] műépítészeti karán kezdte, majd [[Zürich]]ben, [[Kolozsvár]]t és [[Berlin]]ben [[teológia]]i tanulmányokat folytatott és [[Kálvinizmus|református]] lelkészi képesítést szerzett (1933). Az [[Ifjú Erdély]] egyik szerkesztője és az [[Erdélyi Fiatalok]] munkatársa (1932-33), [[Endre Károly]] ajánlásával az [[Erdélyi Helikon]]ban kezdi szépirodalmi pályáját. A válsággal küzdő [[Európa]] háborúra készülő szélsőségeseivel szemben az [[antifasizmus|antifasiszta]] békemozgalomhoz csatlakozott, 1934-től a [[Korunk]] főmunkatársa, 1935-től a [[Brassói Lapok (napilap)|Brassói Lapok]] [[bánság]]i tudósítója és publicistája. Dél-Erdélyben részt vesz az [[Ion Antonescu|Antonescu]]-diktatúra ellen folyó illegális küzdelemben, a [[Déli Hírlap]] cikkírója Virág Miklós álnéven. A bevonuló szovjet hadsereg feljelentésre letartóztatja; az incidens tisztázása után az [[Magyar Népi Szövetség|MNSZ]] központi sajtóirodájának vezetője (1945), a [[Romániai Magyar Írók Szövetsége|Romániai Magyar Írók Szövetségének]] főtitkára (1946), [[Gaál Gábor (író)|Gaál Gáborral]] közösen szerkeszti az [[Utunk]]at. A romániai magyar színházak vezérfelügyelőjeként szerepet vállal a [[marosvásárhely]]i Székely Színház és a [[kolozsvár]]i Magyar Opera megteremtésében. A kolozsvári [[Kolozsvári Állami Magyar Színház|Állami Magyar Színház]] főrendezője, majd igazgatója, a magyar színművészeti intézet tanára (1948-49). Koholt vádak alapján az MNSZ más vezetőivel együtt letartóztatták s ítélet nélkül hat éven át (1949-55) fogva tartották. Hazatérve az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó aligazgatója (1957-59), a Romániai Írók Szövetségének alelnöke (1968-72).
A [[realizmus]] és [[avantgárd]] – a valóság megvallása és a korszerű képzetkapcsolások – szintézisével jelentkezett. E műfaj-termő jellegzetességgel tűnt fel hol a [[Magyar Dolgozók Szövetsége|MADOSZ]] meghirdette ''Népi Toll Versenye'' lebonyolításával, munkás és paraszt írók után kutatva, hol a ''Ben Hepburn hagyatéka'' c. verssorozat (Korunk 1934) néger jelképeibe rejtve az elnyomottság és kiszolgáltatottság elleni érzelmi kitöréseit, új helyezést szerezve a forradalmi művészetté emelt avantgárdnak. E kettős-egység jellemzi 1945 után megjelenő ''A nép ír'' vagy ''Tanú a nép'' c. írásait egyfelől, ''Együtt a világgal'' c. verseskötetét másfelől, és életének gazdag irodalmi termése ezzel a sajátossággal ötvöződött páratlan irodalmi jelenséggé nemcsak lírájában, hanem prózájában is. Találóan jegyzi meg [[Kántor Lajos]] az eredetileg még [[második világháború]] előtti, de csak 1969-ben megjelent ''Város a ködben'' c. önéletrajzi regényéről, hogy ez a [[Marcel Proust|Proust]] utáni modern európai próza szintjét megközelítő mű "...különösen szerencsés házasságból született: az író avantgárd elkötelezettségéből s a magyar [[szociográfia]]i irodalom tapasztalatainak hasznosításából".
A mindennapokat megelevenítő közírása és a Dél-Erdélyben átélt fasiszta diktatúra nyomasztó emléke is a tényközlés és a művészi gondolatiság elválaszthatatlanságában gyökerezik. A Kitépett naplólapok harminc évet átfogó mindenkori maiságában az írói alakulás őszinte folyamatával találkozunk, a ''Sors és jelkép'' pedig, egy 1943-as [[erdély]]i utazás regénye, nemcsak a "nemzetiségi realizmus" jegyében íródott, hanem a belső lelki vallomás erkölcsi nyomatékával is. A második kiadáshoz fűzött visszapillantás nem hallgatja el az antifasiszta ellenállás térképéről egy voluntarisztikus baloldali-szektás elvárás meghökkentő – s nyilvánvalóan a szerző későbbi meghurcolását is előrejelző – türelmetlenségét a művésszel szemben, aki példaképei, [[Michel de Montaigne|Montaigne]] és [[Kazinczy Ferenc|Kazinczy]] nyomában járva politizálás közben sem adja fel egy új világra készülődő költő igazságérzetét. A regény regényéhez tartozik, hogy amikor 1973-ban újra megjelenhetett, az író bevallja, hogy közben a regény tematikája "a sérülések egész rendszerévé változott át, irodalmi traumatológiává", amelynek kibeszélése görcsöktől szabadít...
[[Vlagyimir Vlagyimirovics Majakovszkij|Majakovszkijra]] emlékeztető agitatív s egyben kritikai kommunizmusa egy ifjúságából hozott mély, krisztiánus humánumból táplálkozik, ezért került nemegyszer szembe a balos hatalommal. Ez az erkölcsi erő íratja meg vele az ''Aréna'' c. verseskötet híressé vált ''Jitkadal elégia'' c. zsidó siratóversét, mellyel az [[antiszemitizmus]] ellen küzdő keresztény íróknak szánt Jeruzsálemi Nagydíjat kiérdemelte. Művészete elválaszthatatlan Európa szellemi nagyjainak vonulatától. Nem véletlen, hogy egy [[Thomas Mann]] ellen indított provokációs plágiumperben [[Costa Carei]] román íróval szövetkezve megszervezte Temesvárt a nagy német író védelmét. Ismert barátsága [[Ludwig Renn]] német íróval.
Jellemző, hogy [[Bertolt Brecht]], [[Johannes Robert Becher]], [[Alekszej Nyikolajevics Tolsztoj|Alekszej Tolsztoj]] fordítója, a román irodalomból pedig [[Tudor Arghezi]] verseit, [[Liviu Rebreanu]], [[Victor Eftimiu]] [[Victor Ion Popa]], Tudor Muşatescu, Mihail Sebastian vígjátékait ültette át magyarba. Egy fikciós író-személyiségbe öltöztetett kettős regénye (''A Horace Cockery-Múzeum'' és ''Horace Cockery darabokra tört elégiája'') saját eszmei beidegződésének kalandos irodalmi Európa-képét adja, travesztálva önmagát, aki "költő volt, nem politikus. A politika mesterségbeli fogásait nem ismerte, humanista volt és moralista; költő: a csatavesztés predesztináltja."
Az emlékező író eredeti műfaja a kávéház-regény: összesen öt kötetből áll. A kávéház mint "méliuszi fogalommá váló méliuszi metafora" ([[Szász János (író)|Szász János]]) egyben vallomás és álom, útinapló és korrajz, képzelet és irodalomtudomány értelmiségi fóruma, ahol mindnyájan ott lebegnek, akik "testvérien a humanizmusban, lázadásban, szabadságban és rációban" az eszményi Európát jelentik. Az illúziók kávéháza s a Kávéház nélkül után a harmadik kötet, a Tranzit kávéház álomtechnikájában – "Anna álmában" – megelevenedik a költő-hős pokoljárása a történelmi megpróbáltatás börtöneiben... A lazán induló szerkezet egyre határozottabb formát ölt (Napnyugati kávéház; A barátság kávéháza – tegnap) s minden megszokottól felszabadultan maga az erdélyi magyar "új regény", mely csattanójáig ér ''Zsilava nem volt kávéház'' c. alatt közölt s egy korszak vádirataként elhangzó [[börtönbüntetés|börtön]]-naplójával, egyelőre A Hét hasábjain (1991-92).
A költő nem öregszik. Kezdve a csehszlovákiai sarlós ifjúság erdélyi bemutatásától (1930) a kolozsvári Fellegvár neoavantgárd fiataljainak levélbeli üdvözléséig (1979) éberen figyelte az új írókban jelentkező folytonosságot, közben már ''Az új hagyományért'' c. tanulmánykötetében üdvözölve [[Lászlóffy Aladár]] és [[Szilágyi Domokos]] nemzedékét, melyben "az örökség ébredése" jelentkezik.
<!--Művei: A nép ír (1945); Ének 1437-ről (Verses krónika. Tv. 1945); Tanú a nép (Tv. 1945); Párizs után (politikai közírás, Kv. 1946); Sors és jelkép (Kv. 1946, 2. javított kiadás Buk. 1973); Együtt a világgal (versek, 1957); Októberi szél (Egy publicista jegyzetei. 1957); Ameddig ellátok (versek, 1960); Kitépett naplólapok (1961); Okos volt-e Okos Marci? (Regényke. Méliusz Annával. 1961); Beszélgetés a rakparton (versek, 1963); Legszebb versei (1964); Aréna (versek, 1967); Az új hagyományért (cikkek, tanulmányok, 1969); Város a ködben (függelékben a regény kéziratának története, 1969, 2. kiadás 1981. RMI); Az illúziók kávéháza (Vallomások. 1971, Bp. 1990); Én és az oroszlán (ifjúsági regény, Méliusz Annával. 1972); Kávéház nélkül (Emlékezet és vallomás. 1977); Tranzit kávéház (Utazás és álom. 1982); Horace Cockery-Múzeum – Horace Cockery darabokra tört elégiája (1983, Bp. 1988); Válogatott költemények 1930-1980 (1984); Napnyugati kávéház (1986); A barátság kávéháza – tegnap (1988).-->
Harminc versét németre ültette át Franz Liebhard (1965); románra verseit Emil Giurgiuca, Radu Boureanu, Paul Drumaru, regényét Oraşul pierdut în ceaţă címmel Constantin Olariu (1974), az Arena elégiáit Virgil Teodorescu (1975) fordította.
<!--
-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Iskoláit [[Temesvár]]on, [[Kolozsvár]]on, [[Budapest]]en, [[Svájc]]ban, majd [[Németország]]ban végezte. Első írásai 1930-ban jelentek meg, a ''[[Korunk]]'' című havilapban, melynek később a szerkesztője is lett. Írt a [[Tribün (folyóirat)|Tribün]] c. folyóiratba, az [[Új arcvonal]] című antológiába. Szerkesztője volt a ''[[Brassói Lapok (napilap)|Brassói Lapoknak]]'', a [[második világháború]]t követően dolgozott a [[Képes Újság (folyóirat, 1945)|Képes Újság]] szerkesztőségében (1945), majd tagja az ''[[Utunk]]'' című [[kolozsvár]]i hetilap megalapítóinak (1946). A romániai Magyar Írószövetség főtitkára 1945-1948 között, majd a [[Kolozsvári Állami Magyar Színház|kolozsvári magyar színház]] főrendezője, később igazgatója lett.
Koholt vádak alapján letartóztatták, többek között a [[jilava]]i börtönben raboskodott, majd az [[1950-es évek]] végén rehabilitálták.
1968-ban a romániai írószövetség alelnöke lett.-->
[[Kommunizmus]] ellenes nézeteit versekbe öntve jelentette meg, egy kitalált ír költő, ''Horace Cockery'' (H.C.) írásaiként.
| |||