„Kémény” változatai közötti eltérés

A '''kémény''' magában álló vagy építményekkel szervesen összekapcsolt függőleges gáz- vagy levegőelvezető csatorna. A gázelvezető kémények rendszerint valamely tűzhellyel kapcsolatosak s céluk az, hogy a húzathuzat növelésével az égést elősegítsék, a levegőelvezető kémény feladata pedig az épületekben összegyűlő romlott [[levegő]]nek eltávolítása, s e réven friss külső levegőnek beszívása, vagy pedig friss külső levegőnek bevezetése. A szívó kémények működése a közlekedő edények törvényén alapszik. A kéményben levő könnyebb levegőoszlop a kémény körüli nehezebb levegőoszloppal egyensúlyba jönni igyekszik, s e közbeneközben az égéshez vagy a levegő cirkulációhoz szükséges huzatot idézi elő. A kéménybe a gázokat nagyon forrón sem szabad vezetni, mert nagy lesz a tüzelőanyag-veszteség; a kéménynek még igen jó huzata van, ha a beléje ömlő meleg gáz hőmérséklete 273° C több 2X külső levegő hőmérséklete; azonban függ még a huzat a légnyomástól, a levegő nedvességétől, a szél irányától és a gázoknak a kéményben való lehülésétőllehűlésétől is.

A kéményeket téglából vagy vasból készítik, az előbbiek drágábbak, de tartósabbak. Legjobb a körkeresztmetszetű kémény, mert legkisebb kerület mellett legnagyobb területe van, tehát kevesebb meleget sugározhat ki, s a szél így aránylag legkisebb területen támadhatja meg; azonban a 8-, 6- és 4-szegletes kémények építése olcsóbb. A hosszanti keresztmetszet lehet fölfelé v. lefelé bővülő [[kúp]], vagy teljes [[henger]]; legjobb az utóbbi, mert a fölfelé bővülőknek pedig nagy a dörzsölés okozta ellenállásuk. A kémény nyomása az egyes keresztmetszetekben cm²-enként 8 kg lehet, az alapzat pedig úgy viszonylik az egész kéménymagassághoz, mint 1:8-1:7. A lemezből készített kémények vastagsága 4,5-6,5 mm felül és 6,5-9 mm alul, ha le vannak horgonyozva 2,5-4,5 mm felül és 4,5-6,5 mm alul. Ezeket kívül-belül jól be kell kátrányozni, hogy ne rozsdásodjanak. A kémények belsejében vaslépcsők vagy kivájt mélyedések vannak, hogy tisztításkor bennük járni lehessen.

A római fürdőknek kiterjedt fűtési rendszere kéménnyel is bírt, reánk azonban egy sem maradt. A VII. és [[VIII. század]]tól írott bizonyítékaink vannak lakóhelyiségek kéményeiről és a 820-ból származó [[Sankt Gallen]]i [[kolostor]] tervrajzában ily kifejezések mint «füstelvezetés» stb. megtalálhatóak. Angliában a [[XII. század]]ból maradtak reánk kémények, úgyszintén Velencében, Ravennában stb., ezek sokszor a homlokzaton, tehát a külső falon, erős kiugrással vezettetnek a tető fölé, mely elrendezést az ottani enyhe éghajlati viszonyok inkább teszik lehetővé, mint a mi éghajlatunké. A kéménynek külső, látható végződését, az ún. kéményfejét (mely látható lévén, hozzá tartozik az épület architektonikus kiképzéséhez), igen észszerűenésszerűen oldja meg a román és csúcsíves stílus. Itt a kéményfej nagysága, tagozata összhangban van az épület többi részével. A fej többnyire gömbölyű és vagy egyenként nyúlik a tető fölé vagy több összehúzva egy kis kéménycsoportot alkot. A [[reneszánsz]] a kémény fejeit sokszor túlságos dísszel képezi ki. A [[barokk]] és [[rokokó]] szintén vagy szerfelett nagy apparátussal díszíti a kéményfejeket, vagy pedig egészen elhagyja azokat, lapos födelein csak annyi magasságot adván nekik, hogy a fej alulról ne lássék. Ez a napjainkban is többször követett principiumprincípium azonban semmi esetre sem helyes.