„Dialektológia” változatai közötti eltérés

 

A nyelvjárási beszédmód a legtöbb standardizált nyelvközösségben megbélyegzett nyelvhasználatnak számít. A rendi társadalom lenézte az iskolázatlan pórnépet szokásaival és beszédmódjával együtt. Mind a műveletlenség, mind a hibás nyelvhasználat mint negatív megítélési jegy elsősorban a nyelvjárásoknak a presztízsváltozat ellenpólusaként való felfogásából következik. A magas kultúra nyelvi letéteményese mindig az irodalmi, illetőleg a köznyelv volt, a népi kultúráé pedig a népnyelv, a nyelvjárások. Következőleg minden jó, amit a magas kultúrához kapcsoltak, emelte a standard tekintélyét, s mindaz a negatívum, amit a népi kultúrával hoztak összefüggésbe, a nyelvjárásokat és a nyelvjárási beszélőket megbélyegző, stigmatizáló lehetőséggé vált. A 20. században ez a stigma a nyelvjárási beszélők saját nyelvváltozatukról való vélekedésének a szerves részévé vált: leginkább a század második felében kezdték nyelvjárásukat kerülendőnek, szégyellnivalónak érezni. Ez a gondolkodásbeli változás volt a nyelvjárások visszaszorulását előidéző következmények között a legjelentősebb, igazolván azt a szociolingvisztikai tételt, hogy a nyelvhasználatot befolyásoló egyik fontos tényező a nyelvhez, nyelvváltozathoz való beszélői viszonyulás, attitűd.