„Jacopone da Todi” változatai közötti eltérés

Eleinte ügyvédségre adta magát, de amikor fiatal nejét egy összeomló emelvény maga alá temette, szakított addigi életmódjával; minden vagyonát a szegényeknek, minden idejét a vezeklésnek szánta. Hihetetlen módon kezdte magát sanyargatni: arra vágyott, hogy az embernek minél inkább megvessék, utálják, kinevessék; örült, ha bolondnak tartották, és amiket tett, valóban igazolni látszott e hitet. Több verse van, melyeket mintha delíriumban írtak volna. A [[középkor]]i miszticizmus nem nyilatkozik nála mindig ilyen féktelen és művészietlen formában, nem mindig egy beteg fantázia vad kitöréseinek benyomását teszik. Jacopone da Todi csatlakozott azokhoz a bíbornokokhoz, akik a pápával hadakoztak, de foglyul esett és Bonifác láncra verette és egy földalatti börtönbe csukhatta, ahol a szerencsétlennek öt évig kellett sínylődnie. Csak Bonifác utódja, [[XI. Benedek pápa|XI. Benedek]] adta vissza szabadságát 1303-ban. Erős költői tehetsége vitathatatlan, de e tehetsége csak versei egyes soraiban villámlik fel; egyenletes, művészi értékü költeményt alig írt. Sokáig túlbecsülték, neki tulajdonítva számos oly művet is, melyekről később kiderült, hogy a XV. századból valók, s melyek alapján némelyek, pl. Ozanam, [[Dante Alighieri|Dante]] előfutárának is megtették. Jacopone da Todit kiváló latin költőnek is hirdették, neki tulajdonítva a Stabat Mater-t is, melyet azonban illetékes bírák szintén másnak, [[III. Ince pápa|III. Incének]] tulajdonítanak. Irodalomtörténeti szempontból legérdekesebbek laudái, melyekben néhol már bizonyos cselekvény is folyik, föltüntetve azt az átmeneti stádiumot, melyben a párbeszédes dicsének lassan-lassan színdarabbá változott.<ref>V. ö. D'Ancona, J. da T., a Studi sulla Lett. Ital. de primi secoli c.című kötetben.</ref>