„Őskori művészet” változatai közötti eltérés

{{Bővebben|Barlangrajz}}

 

 

 

Csontrajzain vastagabb vagy vékonyabb lendületes vonalakkal különböző állatok kontúrjait ábrázolta, [[Hattyúk|hattyút]], [[Kígyók|kígyó]]t, [[nyúlfélék|nyulat]] is rajzolt. Az állatábrázolások nem nagyon függnek össze egymással és a térrel. Az ősember nem volt arra képes, hogy egyidejűleg két vagy három tárgyat érzékeljen. Az állatalakokat élénken elképzelte, de ha újat alkotott, nem vette figyelembe azokat a rajzokat, melyek már ott voltak a barlang falán. Hiányzott belőlük az a képesség, ami a [[festészet]]ben a [[kompozíció]] alapja.

A ''Gázlón áthaladó szarvasok'' néven ismert, csontba karcolt rajz is híres. Nyilván a kis felület kényszerítette a művészt arra, hogy az agancsos szarvas ábráját közel vigye az elöl haladó állathoz. Annak érzékeltetésére, hogy az egész jelenet a vízben játszódik le, óriási halakat rajzolt.

 

 

Az [[i. e. 10. évezred]]ben a [[legutóbbi jégkorszak]] interglaciális, azaz melegedő periódusa következett, amely máig tart. A jobb éghajlati feltételekkel megváltozott az ősember környezete is. Megkezdődött a [[neolitikum]], vagyis az újkőkor. A gyűjtögető életformát felváltotta az állattenyésztés és a földművelés, és ezzel együtt a letelepedett életmód. Ekkor alakult ki az agyagművesség. A neolitikum kultúrája a [[kerámia|kerámián]] alapszik. Ilyen például a [[magyarország]]i [[körös-kultúra|körösi-]], [[bükki kultúra|bükki-]], és [[tiszai kultúra]].

[[Málta]] szigetein a késő neolitikus kultúra fedett templomépületeket (például [[Ġgantija]], [[Mnajdra]]) és földalatti temetkezési helyeket (például [[Ħal Saflieni Hypogeum]]) emelt. A templomok alaprajza három vagy öt apszis lóhere alakban elrendezve. A fennmaradt 20 templom hatalmas kőtömbjei ma is több méter magasan állnak.<ref>{{cite book|first=Klaus|last=Albrecht|title=Malta's temples|language=angol|publisher=Sven Näther Verlag|location=Potsdam|year=2001}}</ref>

 

Valamennyi művészeti ág közül a zene és a tánc az, aminek kezdeteiről a legkevesebbet tudunk. A zene fejlődése az énekléssel kezdődött. A régmúlt kultúrákban valószínűleg szorosan összetartozott a szöveg és a dallam. Az őskori ember a dalokat az emberi hang középső fekvésében, mérsékelt hangerővel adhatta elő. A ritmusnak fő szerepe lehetett, énekeit feltehetően lábdobogással és tapsolással kísérte. Ezt később a dobok és csengők, vagyis a legegyszerűbb hangszerek váltották fel. Egy-egy terület énekes és hangszeres stílusa nemigen keveredett egymással. A többszólamúság kialakulása sokáig tartott, az ősi zene valószínűleg ismerte a heterofóniát, melynek jellegzetessége, hogy ugyanazt a dallamot egy kis eltéréssel adják újra és újra elő. Más kutatók teóriái szerint a kezdetleges hangszeres zene ugyanolyan régi múltra tekint vissza, mint az éneklés. A korai eszközhasználattal egy időben az eszközökkel való tudatos hangkeltés is elkezdődhetett.