„Sztalker” változatai közötti eltérés

Az Író alkotóereje elfogyása miatt és unalomból igyekszik a Zónába: szeretné megtudni a Szobától, hogy valódi író-e, érdemes-e folytatnia eddigi életét; a Professzor pedig - legalábbis az Író ezt feltételezi, és a tudós nem mond neki ellent - tudományos vizsgálatokat akar végezni a helyiségben. Egész útjuk egyetlen napig tart.

 

 

Mivel az író fegyelmezetlenül viselkedik (erős alkoholt iszik és felelőtlenül sétálgat), a Sztalkerrel összevesznek: amikor az író elkezd babrálni egy ismeretlen rendeltetésű kábelt, a Sztalker megpróbálja fejendobni egy vascsővel. Az Író dühében megvádolja a Sztalkert, hogy csak azért mesélt a Zóna hihetetlen veszélyeiről, mert fel akarta verni a Szobába jutás árát, ami egyébként „karnyújtásnyira” van. A Sztalker figyelmeztetése ellenére egyenesen be akar sétálni a Szobát rejtő ház kapuján, míg a Sztalker egy jó nagy kerülőt akar tenni. A romos kapu előtt azonban egy idegen hang szól az Íróra: „Állj, ne mozdulj”! Az író visszarohan a másik két emberhez. Miután tisztázzák, hogy egyik sem szólt, hanem valószínűleg maga a Zóna figyelmeztette az írót - ami szokatlan jóindulat, a hebehurgyán viselkedő emberek többsége hamar meghal itt - a Sztalker kifejti azt az elméletét, hogy a Zóna állapotai és csapdái nem véletlenszerűek, hanem a látogató emberek lelkiállapotától függenek. A Sztalker megfigyelése szerint a Zóna általában csak a szerencsétleneket engedi át, akiknek nincs vesztenivalója. A Professzor ezt hallva, kint meg akarja várni őket, amíg a másik kettő meglátogatja a Szobát, de a Sztalker hallani sem akar erről, mivel nélküle senkinek sincs esélye élve visszajutni - a zóna csapdái és a határát őrző katonák is életveszélyesek.

A Szobához csak egy sötét földalatti alagúton keresztül lehet eljutni. A Sztalker szemmel láthatóan maga is retteg ettől a helytől: gyufával sorsot huzat, hogy ki menjen előre, a választás az íróra esik. Az író nem szívesen ugyan, de előre indul, és a nyomában sikeresen eljutnak a Szobáig. Itt több minden is történik: az Író egy pillanatra lelkileg összeomlik, és bevallja, hogy elrontotta az életét: hogy utál írni, mert undorodik a közönségétől, illetve a társadalomtól. Férgeknek tarja őket, akik állandóan rágnivalót akarnak: amikor jót ír, azt bemocskolták, amikor szennyet, annak örvendenek. „Azt hittem, hogy meg tudom javítani őket, ehelyett ők formáltak át a saját képükre és hasonlatosságukra.” A Sztalker - talán megnyugtatásul - közli vele, hogy mégis jó embernek kell lennie, ugyanis sértetlenül jutott át a Zóna legveszélyesebb részén, az alagúton, amit a sztalkerek csak Húsdarálónak neveznek, mert valaki (szinte) mindig meghal benne. Pihenésül leülnek az egyik mellékszobában, ahol egy telefonkészülék is rozsdásodik a sarokban. Amikor a Professzor is elhelyezkedik, a telefon megcsörren.

 

 

A másik kettő nem érti, mi történt. Ekkor a Sztalker sürgeti őket: ha sötétedés előtt ki akarnak érni a Zónából, el kell indulniuk a Szobába. Az Író nem akar elsőként bemenni (mint hamarosan kiderül, valójában egyáltalán nem is akar bemenni, meggondolta magát). Eljött az eddig háttérbe húzódó Professzor ideje: vállalja, hogy elsőként megy a szobába, a hátizsákjából pedig kávéfőzőre hasonlító szerkezetet vesz elő, és elkezdi összeszerelni. Az Író - aki eddig sem volt jó véleménnyel a technikáról és a tudományról - szelíden gúnyolódni kezd rajta: nini, a Professzor lélekmérőt hozott a Szobába, a lelket akarja megmérni. A Professzor azonban hidegen közli vele, hogy a szerkezet nem mérőműszer, hanem egy húsz kilotonna robbanóerejű bomba. Tagja a Zóna kutatásáért felelős fizikuscsoportnak, akik a Szobát veszélyesnek is ítélhető kívánságteljesítő tulajdonsága miatt (amit gonosz emberek kihasználhatnak) először el akarták pusztítani, és megépítették ezt a bombát, de aztán más elhatározásra jutottak, a tudományos kíváncsiság felülkerekedett rajtuk, a bombát elrejtették a 4. bunkerben. A Professzort azonban nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy bárki bármit kívánhat: attól fél, hogy a jövendő diktátorai és egyéb aljas elemek előbb-utóbb felfedezik a Szobát, amit az emberiség nem érdemel meg.

 

 

A Professzort részben meggyőzi a Sztalker szerencsétlensége, szétszedi a bombát, és a lényegtelenebb részeit szétszórja a helyiség pocsolyáiban, csak a veszélyes, ám deaktivált hatóanyagot teszi vissza a zsebébe. Ám a Szobába nem akar belépni, valójában eddig sem érdekelte. Az Író is elhatározza, hogy nem veszi igénybe a Szobát. Elmagyarázza a Sztalkernek, hogy mi történhetett a Magányos Farkassal, a Sztalker mesterével és tanítójával. A Sztalker korábban elmesélte, hogy a Farkas az öccsét, egy fiatal és tehetséges, nagy reményű költőt küldte a húsdarálóba, hogy bejusson a Szobába. A Szoba óriási gazdagságot adott neki, egy hét múlva azonban a Farkas felakasztotta magát. Az Író szerint a Szoba nem a kimondott vágyakat teljesíti, hanem a legtitkosabbakat. „Lelkifurdalás, lélek, ezeket a dolgok csak szavak, kitalálják őket. A Farkas letérdepelt és őrjöngve kérte vissza az öccsét a Szobától, de csak egy halom pénzt kapott, mert valójában erre vágyott igazán. Én nem megyek be oda, nem akarom a bennem lévő mocskot így a világra önteni. Inkább folytatom az írást és otthon jól leiszom magam.” A Szoba előtt mindhármuk az önmagával és egymással való szembenézésig jutott el, és feltárultak valódi, eddig rejtett és egymás (sőt önmaguk) elől is titkolt motivációik is, amik vezették őket. A Szobába egyikük sem lépett be.

Végül abba a kocsmába térnek vissza, ahonnan elindultak, a Sztalkert a felesége és a lánya várja, elköszönnek a két utazótól. Otthon a Sztalker is összeomlik, és ágynak dől, mintha beteg lenne. „Ez az értelmiség? Ilyen tudósok, ilyen írók? Semmiben sem hisznek. Milyen emberek ők! Az egyetlen, amire gondolnak, hogy minél drágábban adják el magukat. Hogy jól megfizettessék lelkük minden rezdülését. Tudják, hogy nem hiába születtek, hogy ők elhivatottak. Hogy csak egyszer élnek. Hihetnek az ilyenek valamiben is? Senki nem hisz. Nemcsak ezek ketten, senki! Kit vigyek oda?” Senkinek nem kell a Szoba. A felesége azzal mentegeti őket, hogy az emberek nem rosszak, csak gyengék, ezért nem gyűlöletet érdemelnek, hanem sajnálatot. Vigasztalásul megígéri a Sztalkernek, hogy ha muszáj, felkereshetik együtt a Szobát. A Sztalker csalódottságában még a feleségét is megsérti: senkit nem visz többé a Zónába, a feleségét különösen nem. Ki marad neki, ha kiderül, hogy az asszony sem méltó rá?

 

 

A Sztalkerben Tarkovszkij a művészet egyik végpontjáig jut el. A filmben feltett kérdésekre Tarkovszkij egyértelmű válaszokat ad, de ezek a válaszok már a művészeten kivüliek.