„Ikebana” változatai közötti eltérés

A legenda szerint ugyanis a Tejút átellenes partjain élő két elszakított szerelmes, a Szövőlány és a Pásztorfiú csillaga minden év hetedik havának hetedik napján egy éjszakára találkozik. Ezt a találkozást ünnepelték meg a korabeli Kínában, és ezzel együtt a Japán udvarban is a Nara korszak (VII. század) idején. Egy császári napló feljegyzései szerint 1416-tól 1443-ig minden év július 7-én tanabata-hóraku ünnepségen sort kerítenek virágrendezési kiállításra. Ugyanakkor mindezek hatására egyre többen kísérelték meg a virágokat művészi elrendezéssel pompás vázákba helyezni. Ezek a próbálkozások, váza és virág kompozíciója, alkotás és környezet közötti összhang megtalálása mind-mind odáig vezetett, hogy lassan kialakult az ikebana készítés szabályrendszere és stílusa. Ezen kor alkotásait tatebanának nevezzük. A tatebana szó ikebanát jelent, de ez utóbbi kifejezés csak jóval később, a XVIII. században született meg, ami a vázával, virággal, növényi ágakkal létrehozott művészi alkotást jelenti. Az ikebanának ez volt az első meghatározása, mely nem a stílust, hanem csak magát az ikebanát jelentette. A tatebana volt az eső olyan virággal alkotott művészi alkotás, mely már önálló művészetként volt értelmezhető. Fő jellemvonása a tatebanának, hogy egy erőközpontba tömöríti a növényi ágakat és virágokat, ezzel szimbolizálva növény és ember akaratát, felfelé törekvő erejét.

[[File:Edo-Tokyo Open Air Architectural Museum-insideabuilding.jpg|left|frameless|284x284px|]]

mértékben formálja az embert. A kertész a természet törvényeit figyelembe véve alkotja meg és formálja a kertet, ahol a vad valóság él harmóniában a növényekkel. A japán kertépítés átérzése magas érzékenységet hordoz magában, egyik fontos momentuma a természettel való lényegi átszellemülést. A japán emberek számára a művészet egyenesen arányos a természettel és a levegővel, mert ezek nélkül az ember sem létezhet. Mindezek dolgok miatt Japánban a kert, a lakás berendezése, ikebana, írás, teaszertartás, festészet és még az emberi attitűd is művészet. Európában a festészet a kertet egyetlen pillanatban ábrázolja és adja vissza ünnepi hangulatában, amíg Japánban az öröklét bármely pillanatában önálló, és ugyanakkor létező világként ábrázolja és jeleníti meg a kertet úgy, hogy a megfestett valóság beleolvadjon a környezetbe. Ezen ábrázolásokban a kert elkülöníti a külső világot a művészi mondanivalótól. A Felkelő Nap országában a természet belesimul a mindennapok harmóniájába, mert a festményeknek nincsen külön keretük. A képek nagy része falra függeszthető, úgynevezett tekercskép (''[[kakemono]]'').

Az európai keret csillogása a képtől teljesen külön testesül meg, a környezet és a festmény külön értelmezhető, elkülöníti a szépséget, és bezárja egy térbe. Ezzel magyarázható az, hogy a japán művészek a finom, vékony, szinte észrevehetetlen falécet választották alkotómunkájuk kezdeteként és végeként. Ahová kerül a festmény, ott mindig jár a levegő, odasüt a nap, és szabad kijárás nyílik a kertre, mely által állandó kapcsolat van az ember és a természet között. Japánban a régi lakásoknak egységes tere van a környezettel, hiszen a kert szinte egybenyílik a szobákkal, a szellős folyosó pedig átmenet. A japánkerteket csak annyira alakítják át az alkotók, amennyire a természet maga engedi.

Az európai ember számára a kert nem más, mint „az ember szolgálatába állított természeti tér”, hiszen az európai ember a természet meghódítására törekszik, a természet mesterséges megformálása is az ember érdekében történik. Japánban ez a fajta megformálás csak jelképes lehet, ezért mindig törekednek a valóság hű megőrzésére, csak annyit és úgy formálnak a kerten, amennyit a természet enged és kínál nekik a tökéletesítésre. Elismerik, hogy maga a vad természet még nem művészet, ugyanakkor hiszik, hogy a mélyben munkáló erőkön csak akkor lehet alakítani és úgy a kertésznek, ha a példát magából a természetből veszi. Ebben rejlik a virágrendezés, azaz az ikebana művészetének alapgondolata is.

Egy alkalommal Ikenobó vendégségben volt, amikor vendéglátója kérésére ikebanát készített. Elegendő viráganyag hiányában azonban a házigazda egyetlen moha fedte gallyat adott a művésznek és egy vázát.

az ég és a föld között cselekvő ember jelképe. Ennek magassága a főág háromnegyede, míg a földet szimbolizáló ág ennek háromnegyede. A közéjük helyezett levelek, virágok a kompozíció alsó harmadában foglalnak helyet.

Ezt az elrendezést a későbbi formák vezérelvként fejlesztették tovább. A legkorábbi stílus, a ''rikka'' buddhista templomok díszeként szolgált magas vázákban, égbetörő kompozíciókkal. Az első komoly ikebana iskolát ebben a stílusban hozták létre. Mikor az ikebana a 18. században a teaszertartások részévé vált, az intimebb ''nageire'' stílus került előtérbe. A ''nageire'' stílus egyszerűbb, ahol a szellem és a szépség összhangja válik fontossá. Ez a kinyílt virág és az eldőlésből feltekintő bimbó párbeszéde. E kettőt ötvözi a 19. században kialakított ''szeika'' stílus, mely ünnepélyességben nem ér fel a rikkával, de gazdagabb, mint a nageire. Formájában már európai virágok is előbukkannak.