„Elégia” változatai közötti eltérés

egy bájt törölve ,  6 évvel ezelőtt
a
a
a (AWB)
 
== Leírás ==
Az elégia tulajdonképpen szemlélkedő líra, elmélkedő [[költészet]]. Az elégiában a költő lelke mintegy elvonva magát a külvilág friss behatásaitól, saját belsejébe mélyed, az ott összegyűlt emlékképeken, emlékein jártatja figyelmét, s a világot és az életet ezeken át, közvetve nézi. Az elégiában nincs meg sem a dal könnyű közvetlensége, sem az óda elragadtatása, mindegyiknél nyugodtabb, részletezőbb. Szemlélődő tartalmánál fogva távolabb áll a szorosan vett lírai fajok szangvinizmusától, jelleme inkább melankolikus. Néhány leírás az elégiát „hidal”-nak tekinti (régi kifejezés szerint „siralmas ének”), s lényegét abban látják, hogy abban bizonyos mérsékelt bú, panasz, [[fájdalom]] van kifejezve. De az ilyen meghatározással az a probléma, hogy a műformákat hangulati tartalom szerint osztályozza, melyeket magukba foglalhatnak, de amelyekkel nem azonosak. Az ilyen meghatározás egyrészt igen tág, mert szinte a bánatos dal is elégia volna, másrészt igen szűk, mert a nem éppen bús, de az emlékképeken alapuló költeményeket mintegy kirekeszti. Tény az, hogy a szemlélődés, az visszaemlékezés többnyire hajlandó melankolikus színezetet fölvenni. A felidézett emlék tárgya, akár jó, akár rossz volt az az emlék, némi szomorú tónust mindig kap.
 
''„Múlt kedv után titkon epeszt,</br />
''Múlt kín között ismét senyveszt,”<ref>Kölcsey Ferenc: Remény, emlékezet</ref>
 
 
== Ókor ==
A görögöknél az elégia, mint afféle fél [[epika]], fél líra, az [[eposz]] után fejelődött ki s átmenetül szolgált a tulajdonképpeni líra gazdagabb felvirágozásához. Az [[Iónok|ión]] törzs, amely az eposzt megteremtette, indította meg az elégiával az alanyi költészet fejlődését is. Az addig kizárólagosan használt, folyton előretörő [[hexameter]] közé a [[pentameter]]nek kétszer is magába visszahajló formáját vegyítve, némi versszakokra tagolódást és lírai elemet vitt az egynemű epikai tárgyalásba, az inkább leíró és elbeszélő hexameterrel és az inkább alanyi, zenei pentameterrel szerencsésen kifejezte a szemlélődés jellemét, a külvilág és belvilág egymásra hatását. A versformát annyira e műfaj mivoltához tartozónak tekintették a görögök, hogy minden disztichonban írt költeményt elégiának neveztek, az [[epigramma]] kivételével (elégiai versmérték = disztichon), úgy hogy e név alatt szerepeltek Kallinosznak, az elégia állítólagos kezdőjének és Türtaiosznak harci, [[Szolón]]nak, Theognisznak politikai és etikai, Mimnermosznak szerelmi, s a legjelesebb elégia-költőnek, [[Szimónidész]]nek gyászos (gyászdal) elégiái. Az elégiát a görögöknél rendszerint lakomák alkalmával (ivóest elégia) adták elő, [[Fuvola hangszercsalád|fuvola]]-(tehát nem [[lant]]-)kísérettel, úgy hogy előbb némi dallamot játszottak fuvolán, bevezetésül az emelt és meghatott hanghoz, melyen az elégiát szavalták, s a fuvola közben is többször megszólalt.
 
A rómaiaknál [[Publius Ovidius Naso|Ovidius]] művelte az elégiát legtöbb szellemmel, a szerelmi elégiát pedig [[Tibullus]] és [[Propertius]] sok érzéssel.
282 344

szerkesztés