„Hópehely” változatai közötti eltérés

Hópelyhek úgy alakulnak ki, hogy a felhőkben lévő fagyáspontjuk közelében lévő apró vízcseppecskék elkezdenek megfagyni. Ezek a cseppek képesek folyékonyak maradni még -18&nbsp;° C-nál alacsonyabb hőmérsékleten is, mert ahhoz, hogy megfagyjanak a cseppecskék közül néhány molekulának össze kell állnia olyan számvetéssel, hogy az így képződött "atommag" egy "jégsalátához" legyen hasonlatos, majd ezek után a cseppecskék ehhez hozzátapadva fagynak meg. A tapasztalatok azt mutatják, hogy csak a -35&nbsp;°C alatti hőmérséklet eredményez "homogén" "atommagokat", melyeket más néven lecsapódási pontoknak is nevezhetünk.}}.<ref name=Mason>{{cite book

Amikor egy páracseppecske megfagy a felhőben, akkor elkezd növekedni, mivel a környezete túltelített páracseppekkel és a környezeti hőmérséklet a fagypont alatt van. A cseppek azért kezdenek el hízni, mivel a környező páracseppek a jégkristályhoz jobban vonzódnak (könnyebben lépnek vele kölcsönhatásba). Mivel a felhőkben jóval több páracsepp található, mint jégkristály, ezért, pusztán a bőség okán a kialakult jégkristály képes, akár több mikro-, illetve milliméternyi növekedésre is, a vízcseppek sűrűségének függvényében. Ezt a folyamatot nevezik Wegner-Bergeron-Findeison folyamatnak. A megfelelő mennyiségű vízcsepp kimerülése, illetve elpárolgásáig tart a jégkristályok növekedése. Ezen nagy kristályok már a csapadékhullás kialakulásához elegendő tömeggel rendelkeznek, melynek okán elkezdenek lehullani, miközben egymással találkozva összeakadnak, illetve egymáshoz tapadnak, amely tovább növeli méretüket.<ref name="natgeojan07">{{cite journal | author=M. Klesius| title=The Mystery of Snowflakes| journal=National Geographic| volume=211| issue=1| year=2007| id=ISSN 0027-9358|page=20}}</ref> A világon eddig legnagyobb lemért hópelyhek a Guiness Rekordok Könyve szerint 1887-ben hulltak a [[montana]]i [[Fort Keogh]]ban, ahol a megmért hópelyhek állítólag 38 centiméter szélesek voltak.

A hópelyhek összetapadásának pontos folyamata a mai napig is vitatott. A lehetőségek között szerepel, hogy a hókristályok mechanikusan összezárnak, vagy összeragadnak, esetleg elektrosztatikus vonzás lép fel köztük, vagy azért tapadnak egymáshoz, mert felületük nedves. A jégkristályok legtöbbször hatszögletű szimmetriával rendelkeznek. Habár a felhőkben keletkező jég tiszta, a kristályok felületén megtörő fény a színskála minden elemét visszaveri, ezért a hókristályok mindig fehér színűnek látszódnak. A hópelyhek alakja és formája attól függ elsősorban, hogy milyen hőmérsékletű és nedvességtartalmú levegőkörnyezetben keletkeznek. Ritkán háromszögletű, vagy más megfogalmazással élve háromszög-szimmetriájú kristályok is létrejöhetnek, főleg, ha a hőmérséklet -2&nbsp;°C körül alakul. A hópelyhek általában nem tökéletesen szimmetrikusak, bár a legtöbb képi ábrázolásban a látványosabb hatás kedvéért úgy ábrázolják őket. Gyakorlatilag kizárható annak az esélye, hogy két hókristály azonos kinézetű legyen, mivel egy tipikus hópehely legalább 10 a tizenkilencediken, azaz 10 quintillió vízmolekulát tartalmaz, amely a különböző környezeti hatások miatt számos, változatos formában és mintázatban vezethet a jégkristályok kialakulásához. A hó METAR kódja az SN, míg a havas eső kódja az SHSN.

A nem összetapadt hókristályok gyakran hatszög szimmetriájúak. Ennek eredete az, hogy a jégkristályok alapvetően hatszögletűek. A hatszögletű jégkristályok minden egyes ága külön-külön fejlődik ki. A legtöbb hókristály nem tökéletesen szimmetrikus. Az a mikrokörnyezet, amelyben a jégkristály keletkezik, igen gyorsan változik, ahogyan a hókristály a föld felé hullik, amely hozzájárul ahhoz, hogy a kristályok alkotóelemi másképpen alakulnak ki, illetve más vízcseppekkel is találkozhat útközben. Míg a mikrokörnyezet és annak hatásai gyorsan változnak, addig ettől függetlenül a jégkristályok karjai ugyanúgy alakulnak ki.

A hópelyhek széleskörű mintázatban és méretben jöhetnek létre, amely alapján gyakran használják azt a kifejezést, hogy nincs két egyforma hópehely. Bár statisztikailag lehetséges volna, eléggé valószínűtlen annak az esélye, hogy a különböző környezeti hatások által formált hókristályok azonos alakban jelenjenek meg. Wilson Alwyn Bentley 1885-től kezdve több ezer hókristályt fotózott le mikroszkóp alatt, amely kutatás eredményeként ismerünk manapság ennyi hókristály formát.