„Demokrata Párt (Amerikai Egyesült Államok)” változatai közötti eltérés

[[John Fitzgerald Kennedy|John F. Kennedy]] 1960-as győzelme az elnökválasztáson felrázta a pártot, fiatalsága, életereje és intelligenciája elbűvölte a választókat, de a konzervatív többségű Kongresszus miatt a törvényhozási programja kudarcot vallott. Ennek ellenére Kennedy elnökségének alig 1000 napja alatt sokat tett a kommunizmus visszaszorítására és Amerika helyzetének javítására: engedélyezte a sikertelen [[Disznó-öbölbeli invázió]]t, 16 000 amerikai katonát küldött Dél-[[Vietnam]]ba, beindította az űrversenyt bejelentésével, hogy embert akar a [[Hold]]ra juttatni, a [[Kubai rakétaválság]] alatt pedig ellenállt a Szovjetunió térnyerésének. Belpolitikai téren a polgári jogok és a faji integráció híve volt. 1963. november 22-i halála után alelnökét, Lyndon B. Johnsont iktatták be elnökként.

 

A New Deal demokrata koalíciója a polgári jogi küzdelem során is kezdett felbomlani: ahogy egyre több demokrata vezető támogatta a feketék küzdelmét, a déli demokraták és az északi nagyvárosból származó katolikus szavazók eltávolodtak a párttól, bár csak kevesen léptek ki. Azonban a fekete választók, akik hagyományosan a rabszolgaság-ellenes republikánusokra szavaztak, egyre inkább a demokratákat kezdték támogatni, nem utolsó sorban a New Deal által ajánlott segélyek, programok hatására.

 

Az 1968-as elnökválasztáson mutatkozott meg világosan a polgári jogi küzdelem hatása a demokrata szavazótáboron: a déli államokban, [[Texas]] kivételével, vagy a republikánusok vagy a független jelölt győzedelmeskedett.

 

[[Fájl:Jimmy Carter.jpg|thumb|right|180px|[[Jimmy Carter]] elnököt 1976-ban megválasztották, de 1980-ban vereséget szenvedett.]]

Az 1968-as elnökválasztási fiaskó után a párt új módszert fogadott el az elnökjelöltek kiválasztására, ami sokkal nagyobb hangsúlyt helyezett az előválasztások eredményeire. 1972-ben a párt [[George McGovern]] szenátort jelölte, aki háborúellenes szlogenekkel (''Amerika gyere haza!'') és garantált jövedelem ígéretével szállt harcba Nixon ellen, de csúfos vereséget szenvedett: az 52 államból csak [[Massachusetts]] és [[Washington, D.C.]] szavazott rá.

 

A [[Watergate-botrány]] alapjaiban rázta meg Nixon második elnökségét, aki 1974-ben lemondott tisztségéről. Utóda, [[Gerard Ford]], amnesztiát adott Nixonnak és a demokraták ezt ügyesen használták ki az 1976-os elnökválasztási kampányban. A kormánnyal szembeni bizalmatlanság, gazdasági problémák (recesszió és infláció) oda vezettek, hogy [[Jimmy Carter]] le tudta győzni Fordot az 1976-ban.

 

A sikerei ellenére Carter számos problémával is küzdött: nem sikerült megreformálni az egészségügyi ellátás rendszerét, az infláció egyre emelkedett, Irán 52 amerikait ejtett túszul és a kiszabadítási kísérletek kudarcot vallottak. 1980-ban a Szovjetunió megszállta Afganisztánt, ami fenyegetést jelentett Amerika számára és veszélybe sodorta Carter külpolitikai reputációját. Az 1980-as elnökválasztáson ugyan megszerezte a párt jelölését, de alulmaradt [[Ronald Reagan]]-nel szemben.

 

A konzervatív politikai nézeteket valló demokrata szavazók nagymértékben hozzájárultak Reagan elnök megválasztásához. Az ún. ''Reagan Demokraták'' 1980 előtt és 1992 után a demokrata elnökjelöltekre szavaztak, de 1980-ban és 1984-ben Reagant, 1988-ban pedig alelnökét, [[George H. W. Bush]]-t támogatták. A Reagan Demokraták elsősorban az északkeleti és középnyugati államok szavazói voltak, akiket vonzottak Reagan konzervatív eszméi és erős külpolitikai álláspontja. Elsősorban középosztálybeliek vagy dolgozók voltak, akik úgy érezték, hogy a Demokrata Párt cserben hagyta őket, a feketék, a szegények, a bevándorlók és a politikai baloldal képviselőinek javára.<ref>Stanley B. Greenberg, ''Middle Class Dreams: Politics and Power of the New American Majority'' (1996)</ref>

 

A polgárháborút követően a déli (volt [[Amerikai Konföderációs Államok|konföderációs]]) államok a Demokrata Párt szilárd támogatóinak számítottak, ert a hagyományos déli értékek, a szövetségi államok védelmezőinek tartották. Amikor 1948-ban a demokrata párt országos gyűlése a polgári jogi küzdelmet támogatta és miután Truman elnök elrendelte a fegyveres erők integrációját, a déli államok és a párt között rés keletkezetett. A rés egyre mélyült Kennedy elnöksége alatt és 1964-ben a polgári jogi törvény aláírása után úgy tűnt, hogy a demokraták egy generációra elvesztették a déli államokat. A szegregáció-ellenes intézkedések ellen legerőteljesebben a déli, demokrata kormányzók agitáltak: [[Orval Faubus]] ([[Arkansas]]), [[Lester Maddox]] ([[Georgia (állam)|Georgia]] és különösen [[George Wallace]] ([[Alabama]]). 1965 után a déliek elfogadták a feketék integrálását, de a középosztály nagy részével együtt a republikánusokat kezdték támogatni. A fekete választók között a Demokrata Párt támogatottsága 80-90%-os volt. A republikánusok déli stratégiája azonban a fehér választók, különösen az evangelikus hívők szavazatainak megszerzésére irányult és sikerrel is jártak: a 2004-es elnökválasztáson a fehérek 70%-a, az evangelikus hívők 80%-a szavazott Bush-ra.

 

[[Fájl:Bill Clinton.jpg|thumb|right|[[Bill Clinton]] elnöksége alatt folytatódott a párt közeledése az ideológiai középhez.]]

Az 1990-es évek elején a Demokrata Párt folytatta az ideológiai közép meghódításáért folytatott küzdelmet, és elsősorban gazdaságpolitikai téren, jelentősen jobbra mozdult. Clinton elnöksége alatt eltüntették a költségvetési deficitet, élénk gazdasági növekedés indult be, a munkanélküliség és az infláció 25 év óta nem látott mélypontra zuhant. Clinton korlátozni próbálta a kézifegyverek vásárlását, a félautomata fegyvereket be is tiltotta, a ''Family and Medical Leave Act'' aláírásával pedig 40 millió amerikainak biztosított jogot 12 hetes (fizetetlen) betegszabadsághoz. Külpolitikai téren is igen aktív volt, helyreállította a demokráciát [[Haiti]], beavatkozott a közel-keleti békefolyamatba, tető alá hozta a békét [[Észak-Írország]]ban és kikényszerítette a [[daytoni békeszerződés]]t, amely véget vetett a jugoszláv polgárháborúnak. 1996-ban az első demokrata párti elnök lett Roosevelt után, akit újraválaszottak.

A demokrata elnökjelölés győztese [[Al Gore]] lett, aki a 2000-es elnökválasztás során adósság- és adócsökkentési, közoktatási, környezetvédelmi és igazságszolgáltatási reformokat hirdetve szállt harcba a korábbi elnök fiával, [[George W. Bush]]-al. Gazdasági, kereskedelmi, jóléti kérdésekben azonban nem volt túl nagy különbség a két jelölt között és bár Gore országosan {{szám|500000}}-el több szavazatot kapott, az elnökválasztást mégis Bush nyerte meg. Gore hosszú időre szinte teljesen kivonult a politikából, annak ellenére, hogy a demokraták visszanyerték elvesztett képviselői helyeiket a szenátusban. Az előnyt azonban 2002-ben és 2004-ben tartott választásokon a republikánusok visszaszerezték.

 

A [[2001. szeptember 11-ei terrortámadások]] után Amerika figyelme jórészt a terrorista fenyegetés és a külpolitika felé fordult. Egy kivételével mindegyik demokrata képviselő megszavazta az [[afganisztáni háború]]t, de a párt megosztott volt az [[Iraki háború|iraki invázióval]] kapcsolatban. Egyre több kritikát hangoztattak a terroristaellenes háború indokaival és eredményeivel, illetve az Amerikában életbe léptetett intézkedésekel (Patriot Act) kapcsolatban. Az Enron-botrány után a kongresszusi demokrata képviselők erőltették a vállalati pénzügyi és felügyeleti reformokat, amelyeket a 2002-es Sarbanes-Oxley törvény iktatott be.

 

A 2008-as elnökválasztásokon két erős jelölt vetélkedett: [[Hillary Clinton]] és [[Barack Obama]]. Végül Obama szerezte meg az elnökjelöltséghez szükséges támogatást. Ellenfele - mivel Bush nem indulhatott és alelnöke, [[Dick Cheney]] visszalépett - [[John McCain]] arizonai szenátor volt. A választási kampány során Obama és McCain fej-fej mellett haladt, de Obama előbb kis, majd nagyobb mértékű vezetésre tett szert és november 4-én megválasztották az Egyesült Államok első színes bőrű elnökének.

 

[[Fájl:Official portrait of Barack Obama.jpg|thumb|right|Barack Obama az Egyesült Államok első színes bőrű elnöke.]]

2009. január 20-án iktatták be Barack Obama elnököt az Egyesült Államok 44-ik elnökeként. Az ambiciózus reformprogrammal kampányoló Obama terveit azonban keresztülhúzták a republikánusok, elsősorban a gazdaságélénkítő intézkedések, illetve az egészségügyi rendszer reformja terén.