„Szerb irodalom” változatai közötti eltérés

A szükebb értelemben vett szerbek (azaz a szerb-horvát néptörzseknek keleti része) az ujabb időkig külön irodalmi fejlődéssel birtak, melynek termékei a nyugati szerb vagy horvát irodalomból külsőleg is a cirill irás használata által különböznek. Mig a horvátok, kik a római katolikus egyház hivei voltak és polotikailag a nyugat-európai országok befolyásának voltak alávetve, a műveltséget és az irodalmi buzdítást a nyugat népeitől vették, addig a szerbek, mint a görögkeleti egyház hiveihívei, e tekintetben a bizanci középkor befolyása alatt állottak. Ők a szláv liturgia elfogadásával egyszersmind ennek nyelvét is, az ó-bolgár vagy ó-szláv nyelvet, mint irodalmi nyelvet átvették, mely náluk saját nyelvük sajátságainak felvétele által külön alakká, az u. nún. szerb egyházi nyelvvé fejlődött. Ezen nyelven az ó-szerb birodalom romlásáig azaz a XIV. sz.század végéig eléggé termékeny egyházi irodalom keletkezett, különösen miután Szt. Száva az egyházi állapotokat rendbe hozta és az Athos hegyen a szerb Chilandar kolostort alapította volt. Ezen irodalom áll a már létező ó-bolgár bibliafordításoknak szerb egyházi nyelven készült másolataiból, liturgiák-, legendák-, homiliák-, nomokanonok-, kolostori szabályokból stb., amelyeket részint a szerbek maguk szerkesztettek vagy önállóan a görögből fordítottak, részint pedig szintén az ó-bolgár eredetiekről másoltak le. Az egyházi szerzetesi élet, annak célja, törekvései és nézetei a nép azon köreiben, melyek az irodalomra nézve általában tekintetbe jöhetnek, annyira uralkodók voltak, hogy emellett világi irodalom csak nagy nehezen fejlődhetett. Ilyennek kezdete a szerb királyok és érsekek életrajzai. Szt. Száva és bátyja István, az első koronázott király, atyjuk Nemanja István életrajzát szerkesztették (kiadta Safarik, Zcaronivot sv. Simeona, Prága, 1868 és 1870); Dometiom, Szt. Száva tanítványa, megirta ennek és Szt. Simonnak (azaz Nemanja Istvánnak) életrajzát (kiadta Danicić, Zcaronivot sv. Simeuna i sv. Save, Belgrád 1865); Danilo érsek Chilandarban 1264 körül a szerb királyok és érsekek életét leirta (kiadta Danicić, ''Zcaronivoti kraljeva i arhiepiskopa srbskih'', Zágráb, 1866). Azonban ezek a munkák is csak egyházi panegirikus természetüek és nem történeti dolgozatok. Ilyenek hiányzanak, kivéve egy pár bizanci évk. fordítását, amelyekhez csekély krónikaszerü feljegyzések a szerb történetből csatlakoznak. Ez az egész irodalom nem lehet népszerü. Előbb lehetne ezt azon különféle népies-vallásos, apokrif és legendai tárgyakról állítani, melyeknek elterjedése részben a bogomil eretnekség terjedésével függ össze. Végre találkozunk a középkori irodalom egy pár tiszta világi elbeszélésével, milyenek a Nagy Sándor-regény, a trójai harcokról való elbeszélés, Stephanit és Ichnelat stb. (Példák az eddig említett irodalomból találhatók a következő munkákban: Karadžić V. St., ''Primjeri srpsko-slovenskoga jezika'', Bécs, 1857; Jagić, Prilozi k historii književnosti, Belgrád 1868). Novaković, ''Primeri književnosti'', Belgrád, 1878). Nyelvészeti és történelmi szempontból igen fontosak a szerb királyok és főrendek számos oklevelei és Dusan cár (megh. 1356) törvénykönyve Zakonik (kiadta Novaković, 1870).

Az irodalom további fejlődése a szerb országoknak a törökök által való végleges elfoglalása (a XV. sz. kezdetén) után ugyszólván teljesen megszünt; egy pár egyházi munka, néhány krónika (a legismertebb Branković György deszpótáé), jelei a még létező csekély irodalmi életnek. Az irodalmi ujjáébredés kezdete a XVII. sz. végére tehető. A passzarovici békekötés (1718) által a szerbek nagy része osztrák uralom alá került és ez által a nyug ati élettel és a modern műveltséggel jött érintkezésbe: iskolákat kezdtek alapítani, részben orosz tanítókkal. Könyvek is sürübben jelentek meg, de ezek sem tartalmuk sem nyelvüknél fogva nem voltak népszerüek, mert ó-szláv egyházi nyelven irattak, még pedig gyakran nem is annak szerb alakjában, hanem a nép által kevésbbé értett orosz alakban, melyet akkor tisztábbnak és régibbnek tekintettek. Ezen szloveno-szerb irodalom legkiválóbb képviselője Rajić) Jován (1726-1801), aki: A szláv nemzetek, különösen a bolgárok, horvátok és szerbek története c. munkája (Ujvidék, 1768; II. kiad. Buda 1823. 4 köt.) által hirnévre tett szert, mert nemzeti emlékeket ébresztett fel. Az irodalom alaposabb reformációját Obradović Dositej (meghalt 1811) kezdte meg, Karadžić Stefanović Vuk (1787-1864) folytatta és Danicić[[Đuro GyörgyDanicić]] (meghalt 1886) végre diadalmasan bevégezte. Ezeknek ugyanis hosszu harcok után sikerült a nép nyelvét irodalmi nyelvül felvétetni és azáltal a szélesebb értelemben vett irodalom keletkezésének föltételeit megteremteni. Miután továbbá a XIX. sz.század kezdetén Szerbia végleg megszabadult a török járom alól, beállott egyszersmind a lehetőség a nép eredményes művelésére. Azóta a szerb irodalom kisebb mértékben ugyan és nagyobb fellendülés nélkül, az európai irodalom utjain halad. Az első modern költő Musicki[[Lukijan LuciánMušicki]] volt (1777-1837), akinek pszeudóklasszikus ódái azonban nem voltak jó hatással az izlésre. Népszerübb nyelven irtírt Milutinović[[Sima SimonMilutinović]] (1791-1847), aki: Serbijanka cimü költemény-ciklusában (Lipcse 1826) a szerb szabadságharcot énekelte meg. Ezen időszak irói közül említendők még: Stojković Atanaz Stojković és VidakovićMilovan MilovánVidaković (megh. 1841) regényiró, Popović Jovan St. (1806-1856) lirikus és drámairó, Lazar Lazarević Lázár (megh. 1805) drámairódrámaíró, Subotić´Jovan Subotić (1817-1886) stb. A prózai irodalom a műveltség terjedésével nagyon fejlődött, de nincs önálló jelentősége; a lapok és folyóiratok száma is megnőtt (fontos lett különösen a Srbski ljetopis 1825 óta).

Körülbelül a XIX. sz. közepe óta a költészet tárgyra és alakra nézve nemzetiebb életet nyert, különösen két költő munkái által: Njegus Petrović II. Péter, montenegrói vladika (1813-1851), kinek leghiresebb munkája: Gorski Vijenac (hegyi koszorukoszorú, Bécs, 1847) drámai alakban Montenegró szabadságharcát Törökország ellen (a XVII. sz.század végén) festi, és Radicević Brankó (meghalt 1853) lirikus által. A legujabb kor legismertebb költői Jovanović-Zmaj JovánJovan és Jaksić[[Đura GyörgyJakšić]]; mint elbeszélő pedig kitünik Milicević J. A szerb nemzet legkiválóbb költői termékei mindenesetre annak megbecsülhetetlen népdalai, amelyek a legujabb időkig az idegen nemzeteket legjobban érdeklik. A szerb népd. első mintaszerü gyüjteményét Karadžić St. Vuk adta ki: Narodne srbske pjesme cim alatt (2. kiadás, 5 köt., Bécs 1841-65), mely gyüjteménygyűjtemény több idegen nyelvre lefordittatott. Karadžić később még hercegovinai szerb népdalokat is közölt (Bécs, 1866), mig a boszniai népdalokat Petranović Bogoljub Petranović tette közzé (három gyüjteményben, Belgrád 1867-70 és Sarajevo 1867). A szerb népmondákat és meséket szintén Karadžić gyüjtöttegyűjtötte és közölte (Bécs 1870). A tud.tudományos irod.irodalom a szerbeknél még csak mosta 19. században kezdkezdett kifejlődni, mindamellett egyes szakmákban, igyígy a történelemben és etnográfiában már is értékes munkákkal dicsekedhetik. A történetirók közül a már említett régibb Rajić és Milutinovićén kivül említendők még: Jovanović Pál (Szerbia legfontosabb eseményeinek története, 1847); Stojaćković A. (Stojaćković, A keleti szláv egyház története, 1847); Medaković Milorad (Montenegró története, 1850); Medaković[[Danilo DánielMedaković]] (A szerb nemzet története, 1851-53); Novaković Stojan, Mijatovic Cedomil és mások. Mint jogtudós kitüntkitűnt Bogisić[[Valtazar BoldizsárBogišić]] (A szláv jogszokások, 1867 és Jelenkori délszláv jogszokások, 1874); mint etnografusok Milicevićetnográfusok M. Milicević, Kovacević Tamás, Petranović Bogoljub Petranović, Jukić Fer. Jukić, Grećković P. Grećković stb. Mint elsőrendüelsőrendű nyelvész említendő DanicićĐuro GyörgyDanicić (megh. 1886). A tudományos munkásság összpontosul az 1842. alapított szerb tudós társaság Glasnikjában, a szerb kir.királyi tudom.tudományos akadémia Glasában, az 1827. alapított ujvidéki: Matica Srbska folyóiratában és a zágrábi délszláv akadémia közleményeiben. A napi lapok közül a legrégibb a szerb hivatalos lap: Srpske novine, mely 1834 óta folytonosan megjelenik.<ref>V. ö.: Safarik P. J., Gesch. d südslav. Literatur (Prága, 1864-65. 4 köt.); Jagić V., Historija kujiževnosti naroda hrvatskoga i srbskoga (Zágráb 1867); Novaković St., Istorija srpske književnozti (Belgrád, 1871) és: Srpska bibliografija (Belgrád, 1865); Pypin.-Spasović Gesch. d. slav. Literaturen II. köt. (Lipcse 1880) stb.</ref>