„Szerb irodalom” változatai közötti eltérés

A szükebbszűkebb értelemben vett szerbek (azaz a szerb-horvát néptörzseknek keleti része) aza ujabb19. időkigszázad végéig külön irodalmi fejlődéssel birtakbírtak, melynek termékei a nyugati szerb vagy horvát irodalomból külsőleg is a cirill irás használata által különböznek. Mig a horvátok, kikakik a római katolikus egyház hivei voltak és polotikailag a nyugat-európai országok befolyásának voltak alávetve, a műveltséget és az irodalmi buzdítást a nyugat népeitől vették, addig a szerbek, mint a görögkeleti egyház hívei, e tekintetben a bizanci középkor befolyása alatt állottak. Ők a szláv liturgia elfogadásával egyszersmind ennek nyelvét is, az ó-bolgár vagy ó-szláv nyelvet, mint irodalmi nyelvet átvették, mely náluk saját nyelvük sajátságainak felvétele által külön alakká, az ún. szerb egyházi nyelvvé fejlődött. Ezen nyelven az ó-szerb birodalom romlásáig azaz a XIV. század végéig eléggé termékeny egyházi irodalom keletkezett, különösen miután Szt.Szent Száva az egyházi állapotokat rendbe hozta és az Athos hegyen a szerb Chilandar kolostort alapította volt. Ezen irodalom áll a már létező ó-bolgár bibliafordításoknak szerb egyházi nyelven készült másolataiból, liturgiák-, legendák-, homiliák-, nomokanonok-, kolostori szabályokból stb., amelyeket részint a szerbek maguk szerkesztettek vagy önállóan a görögből fordítottak, részint pedig szintén az ó-bolgár eredetiekről másoltak le. Az egyházi szerzetesi élet, annak célja, törekvései és nézetei a nép azon köreiben, melyek az irodalomra nézve általában tekintetbe jöhetnek, annyira uralkodók voltak, hogy emellett világi irodalom csak nagy nehezen fejlődhetett. Ilyennek kezdete a szerb királyok és érsekek életrajzai. Szt.Szent Száva és bátyja István, az első koronázott király, atyjuk Nemanja István életrajzát szerkesztették (kiadta Safarik, ''Zcaronivot sv. Simeona'', Prága, 1868 és 1870); Dometiom, Szt. Száva tanítványa, megirta ennek és Szt. Simonnak (azaz Nemanja Istvánnak) életrajzát (kiadta Danicić, Zcaronivot sv. Simeuna i sv. Save, Belgrád 1865); Danilo érsek Chilandarban 1264 körül a szerb királyok és érsekek életét leirta (kiadta Danicić, ''Zcaronivoti kraljeva i arhiepiskopa srbskih'', Zágráb, 1866). Azonban ezek a munkák is csak egyházi panegirikus természetüek és nem történeti dolgozatok. Ilyenek hiányzanak, kivéve egy pár bizanci évk. fordítását, amelyekhez csekély krónikaszerü feljegyzések a szerb történetből csatlakoznak. Ez az egész irodalom nem lehet népszerü. Előbb lehetne ezt azon különféle népies-vallásos, apokrif és legendai tárgyakról állítani, melyeknek elterjedése részben a bogomil eretnekség terjedésével függ össze. Végre találkozunk a középkori irodalom egy pár tiszta világi elbeszélésével, milyenek a Nagy Sándor-regény, a trójai harcokról való elbeszélés, Stephanit és Ichnelat stb. (Példák az eddig említett irodalomból találhatók a következő munkákban: Karadžić V. St., ''Primjeri srpsko-slovenskoga jezika'', Bécs, 1857; Jagić, Prilozi k historii književnosti, Belgrád 1868). Novaković, ''Primeri književnosti'', Belgrád, 1878). Nyelvészeti és történelmi szempontból igen fontosak a szerb királyok és főrendek számos oklevelei és Dusan cár (megh. 1356) törvénykönyve Zakonik (kiadta Novaković, 1870).