„Publius Decius Mus (consul, i. e. 340)” változatai közötti eltérés

{{idézet2|Könyörgését befejezve [[lictor]]okat küldött Manliushoz: jelentsék idejében tiszttársának, hogy felajánlotta magát a seregért. Ő maga, gabii köntöst öltve, fegyveresen lovára szökkent, s az ellenség sűrűjébe vágtatott. Emberfeletti lénynek látszott mindkét sereg előtt, mintha az ég küldte volna, hogy áldozatként lecsillapítson minden isteni haragot, s hogy a pusztulást övéitől elhárítva, az ellenségre fordítsa. Nyomában járt a teljes rémület és rettegés, zavar fogta el először a latinok hadijelvény-hordozóit, majd továbbterjedve, az egész sereget. Jól lehetett látni, hogy amerre csak elvágtat, az emberek, mint akiket valami gonosz csillag lángja perzselt meg, reszketni kezdenek, s mikor a rázuhogó dárdák alatt végre összerogyott, a latin csapatok már teljesen fejüket vesztve menekültek, üresen hagyva a csatateret. A rómaiak pedig, a babonás félelem alól felszabadulva, mintha csak most hangzott volna el a csatára hívó jel, újra kezdték a harcot. Mert a rorariusok előretörtek az előcsapat sorai közé, új erővel töltve el a dárdásokat és nehézfegyverzetűeket, az első és második vonalbeliek pedig fél térdre ereszkedve csak a consul parancsát várták, hogy támadásra induljanak.|[[Titus Livius]]: [http://mek.oszk.hu/06200/06201/html/romai2.htm#4 VII 9–10.] In: uő: ''A római nép története a város alapításától''. Budapest, 1982.}}

 

==Jegyzetek==

{{jegyzetek}}