„Piaristák” változatai közötti eltérés
[ellenőrzött változat] | [nem ellenőrzött változat] |
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
56. sor:
=== A nemzeti önállóság kora (1781–1904) ===
[[Fájl:Piarista diák füzete 1806.jpg|thumb|jobbra|300px|Egy lap Bossányi Ignác nyitrai piarista diák mintafüzetéből, 1806.]]
Mivel a 18. század közepétől az európai államok a felvilágosodás eszméit követve mindenhol saját felügyeletük alá vették az iskolai oktatást, ez a század végére a piarista rend nemzetközi szervezetének széthullásához vezetett.
Az állami beavatkozás azonban a 19. század elejétől már nem csak a rendi kapcsolatok megszűnését, hanem a föloszlatást jelentette. A Habsburg Birodalom országaiban ugyan a piaristák – hasznosnak ítélt intézményként – elkerülték a szekularizációt, de a francia befolyás alá került német tartományokban 1802 és 1808 között minden piarista rendházat föloszlattak.
Ez Spanyolországban 1837-ben történt meg, de néhány rendháznak sikerült túlélnie ezt az időszakot. 1845-től Jacinto Feliu (
A napóleoni háborúk súlyosan károsították az itáliai rendtartományokat is, különöen a campaniait (Nápoly környéke), a liguriait (Genova környéke) és a rómait. A szardíniai és a szicíliai csak kisebb károkat szenvedett, a toscanai (Firenze környéke) és apuliai (Dél-Itália) piaristákat viszont nem érte bántódás. Ezért a generálisok pedig
Lengyelországban az ország földarabolása nehezítette meg a rend működését, bár a rendtartományok igyekeztek követni a politikai határok változásait. Az orosz uralom alá került részeken 1832-ben bezárták az egyházi iskolákat, majd 1863-ban a szerzeteseket minden tevékenységtől is eltiltották, és sokukat Szibériába deportálták. 1873-ban azonban néhány piaristának sikerült visszatelepülnie a krakkói rendházba.
Bár az osztrák és a cseh provincia nem volt kitéve effajta üldözésnek, de a liberális szellemű hatóságok – a tanárok képesítésének hiányára hivatkozva és a rend rossz anyagi helyzetét kihasználva – 1871-re minden piarista iskolát államosították. Emiatt a rendtagok létszáma is folyamatosan csökkent. Ezzel szemben Magyarországon a piaristák tudományos és pedagógiai munkásságukkal komoly szerepet játszottak a nemzeti kultúra és tudomány terjesztésében és ápolásában és ezáltal széles körű elismerést vívtak ki a rend számára. Bár emiatt az
A század második felének itáliai generálisai egyre többet foglalkoztak a rend egységének újbóli megteremetésével. A spanyol José Calasanz Casanovas (1868–1884) Szentszék általi kinevezése bizonyos mértékben a rend egységének helyreállítását jelentette. Casanovas 1877-ben udvariassági látogatást tett a Habsburg Birodalomban is. Utódja Mauro Ricci (1884–1900) 1886-ban ismét Rómába tette székhelyét, és az 1892-ben és 1898-ban általa összehívott egyetemes káptalanokon már néhány spanyol és lengyel atya is megjelent. 1893-tól adták ki az ''Ephemerides Calasanctianae'' című rendi folyóirat, amely némi kihagyásokkal azóta is a rend hivatalos közlönye (1893–1899, 1901–1915, 1932–). Végül az egység megteremtése Alfonso Maria Mistrangelo-nak (1900–1904) volt köszönhető, aki generálissá történt kinevezésekor már Firenze érseke volt, később pedig bíboros lett (1915). Apostoli vizitátorként végiglátogatta a közép-európai és a spanyolországi rendtartományokat, és elérte, hogy 1904. június 29-én [[X. Pius pápa]] „''Singularitas regiminis''” kezdetű bullájával jogilag is megteremtette a rend egységét.
72. sor:
=== A 20. század kihívásai ===
A újra egyesült rendnek
Rómában 1923-ban visszavásárolták a római San Pantaleo rendházat, ahol 1928-tól ismét megnyílt a nemzetközi növendékház, amely 1936-ban a Monte Marióra költözött. [[1930]]-ra elkészültek az új egyházi törvénykönyv által megkövetelt (1940-re véglegesített) konstitúciók, majd [[1946]]-ra a regulák. A spanyol Leodegario Picanyol (1896–1968) munkássága révén az 1930-as évektől megindultak a tudományos rendtörténeti kutatások, amelynek legnagyobb eredménye Kalazanci Szent József levelezésének kiadása volt 20 kötetben, 1950–1988 között (Picanyol mellett Claudio Vilá Palá és [[Sántha György]] szerkesztésében).
|