„Neuropszichológia” változatai közötti eltérés

A '''neuropszichológia''' az agysérülések következtében a megismerőrendszerben megjelenő deficitmintázatokat rendszerező tudományág. A [[pszichológia]] egyik napjainkban jelentős kísérleti ágazataként nem csak a diagnózissal és a kezeléssel foglalkozik, hanem azt is vizsgálja, hogy az egyes idegrendszeri rendellenességek hogyan befolyásolják a sérült személy viselkedését és kognícióját. Amíg a [[neurológia]] kizárólag az [[idegrendszer]] fiziológiájával foglalkozik, a neuropszichológia összeveti azt a modern [[kognitív pszichológia]] eredményeivel, az [[agy]] és az [[elme]] közötti kapcsolatot kutatva. A '''klasszikus neuropszichológia''' az egyes megismerőfunkció-kieséseket okozó [[agykárosodás]]ok lokalizációjával foglalkozott, amelynek hagyományait a [[XIX. század]]ban [[Paul Broca]] és [[Carl Wernicke]] teremtették meg a nyelvi zavarok kutatásával. A klasszikus neuropszichológia a tünetek és a sérülés eredete alapján próbált homogén betegcsoportokat képezni, ezzel szemben az úgynevezett '''kognitív neuropszichológia''' az egyedi funkcionális mintázatokra helyezi a hangsúlyt.

 

 

Descartes [[dualista]] elmélete után a következő jelentős alak a neuropszichológia történetében az angol [[Thomas Willis]] volt a [[XVI. század]]ban, az agy fiziológiai kutatásának egy korai úttörője. Willis alkotta meg a "lebeny" (''lobe'') és "félteke" (''hemisphere'') szavakat, valamint ő volt az elsők egyike, aki kutatásaiban a ''neurológia'' kifejezést használta. Elmélete szerint az agy komplexebb részei, mint például az [[agykéreg]], vagy a [[hipotalamusz]] felelősek a bonyolult, magasabb szintű tevékenységek végrehajtásáért és a racionális gondolkodásért, míg az egyszerűbb, ősibb struktúrák, mint az [[agytörzs]] felelősek az ösztönjellegű, automatikus viselkedésekért.