„Japán buddhista művészet” változatai közötti eltérés

Az új szumi-e stílust alkalmazó első festő egy [[Rinzairinzai iskola|rinzai]] pap, '''Szessú Tójó''' volt, aki Kínába utazott, hogy a kortárs Ming festészetet tanulmányozhassa 1468 és 1469 között. Miután visszatért Japánba, számos követőt szerzett magának, és megalapította az Unkokurin iskolát. Az ide köthető Haboku festmények úgy készülnek, hogy a festő meditatív állapotban vizualizálja a képet, majd hirtelen, durva ecsetvonásokkal viszi fel a papírra a tintát, így egy absztrakt kompozíciót alkotva. A festmény impresszionista megjelenése arra szolgált, hogy a tárgy valódi természetét adja át. A szumi-e stílus sokat merített a kalligráfiából, többek közt ugyan azokat az eszközöket, stílust és a zen filozófiáját is követi. A stílus alkalmazásához a festőnek ki kell ürítenie elméjét, és egy-egy ecsetvonás előtt nem szabad sokat gondolkodnia, azaz be kell lépnie az úgynevezett musin-állapotba, melyet '''Nisida Kitaró''' japán filozófus nevezett el, és jelentése „üres elme”. A musin köré központosul számos egyéb művészet is Japánban, mint például az íjászat, a tea szertartás, vagy akár a kardvívás is. A 14. század végére az egyszínű tájfestés (szanszuiga) támogatókra lelt az Asikaga család körében, így a Zen festők között is az előnyben részesített műfajok közé tartozott, s kínai gyökereiből fokozatosan fejlődött egy japán stílussá.