„Szabó Lőrinc” változatai közötti eltérés

Olyan reménytelenül létrejött alkotások ezen évtizedek versei, amelyek az egy Igazság széthullásának tudatában az Egyes ember igazságának védelmét mégis magukba foglalják, felmutatva „az Egy álmai”-t; ezáltal a költői alkotást, mint az önmegvalósítás még lehetséges esélyét jelentették a világháborúk és személyes tragédiák hatására a történelmi-szociológiai célját veszítő ember számára; mindebből következően a hitetlenség rideg mélypontján mintha a költészet sajátos megváltást is sugallana: „két kezével egyszerre tart az isten / s ha azt hiszem, hogy rosszabb keze büntet, / jobbja emel, és fölragyog az ünnep.” A versek megoldásokat ugyan nem adnak, de elszánt kérdéseket fogalmaznak és a felelet hiányától szenvedő keresésre késztetnek. A ''Te meg a világ'' kötetben kialakított dialogikus poétikai paradigma továbbalakítását jelentette az 1932 utáni költészete: a dialogikus poétikai gyakorlat klasszicizálódásátKlarissza icizálódását. Az emberi személyiségre és történelemre összpontosított dialógus átrendeződött, a [[mikrokozmosz]] a makrokozmoszban méretik meg. Lehet ez [[óda]]ian felemelő, harmonikusan kiegyensúlyozott, vagy ennek ellentéteként a különbözést lefokozóan hangsúlyozó, a költői személyiségben és az emberi létezésben egyként megkínzó-megalázó-kiszolgáltatottá tevő. Bár mindig „magát figyelte”, egyben történeteknél mélyebb [[archetípus]]okat (igen gyakran a keleti filozófia meséit) keresett arra, hogy az ember nélküli létezés hangjait, eseményeit, tárgyait meghallja, lássa, észlelje – belevonja az emberi tudatba, talán az általa is fordított [[Angelus Silesius]]ra visszahallgatva alakítva az elképzelt halálban való emberi létezést, mint erre [[Kontor István]] figyelmeztet dolgozatában,<ref>A dialogicitás mint kötetszervező struktúra. Gondolatok Szabó Lőrinc ''Te meg a világ'' című verskönyve kapcsán. Irodalomtudomány 2000/II, 5-13</ref> és ahogy a ''Tücsökzenében'' maga a költő is kimondta: „De, hogy a Mindenség is csak egy Költő Agya, úgy látszik, igaz.” Ebben akarta megtalálni azután a világ esetlegességeit, benne például önmagát, belőle eredeztette veszélyeztetettségét is. A világ viszonyítottságát figyelte: a létezésben benne lévő tudatnak a aléttényekkel való szembesülését tette leírhatóvá. Kortársai közül aki ezt a lépést tudatosan nem tette meg: [[Gottfried Benn]]. Élete vége felé is szemére vetette [[T. S. Eliot]]nak poétikai váltását, a [[metafizika]] bevonását a poétikába. Ugyanakkor [[Rainer Maria Rilke|Rilke]] Orpheus-szonettjeitől a kései [[William Butler Yeats|Yeats]]ig, az ''Ash Wednesday'' utáni Eliottól a ''Különbéke'', a ''Harc az ünnepért'' és a ''Tücsökzene'' Szabó Lőrincéig, a ''Költőnk és kora'' című kései versét író [[József Attila|József Attilájától]] [[Pilinszky János|Pilinszky]]ig, a cantók [[Ezra Pound]]jától [[Weöres Sándor]]ig talán ebben kereshető a harmincas és azt követő években alakuló alkotói retorika meghatározó jellegzetessége.