„Kjúdó” változatai közötti eltérés

Az íjászat gyakorlata Japánban már az őskorban ismert volt. A jellegzetes japán aszimmetrikus hosszúíj első ábrázolásai a [[Jajoi korból-kor]]<nowiki/>ból (körülbelül i. e. 500 - i. sz. 300) valók.<ref name="thezensite.com">Yamada Shōji, [http://www.thezensite.com/ZenEssays/CriticalZen/The_Myth_of_Zen_in_the_Art_of_Archery.pdf The Myth of Zen in the Art of Archery],'' Japanese Journal of Religious Studies'' 2001 28/1–2</ref> Az első írásos dokumentum, amely leírást ad a japán íjászatról a Wei Shu (körülbelül i. sz. 297), egy kínai történelmi szöveg, amely szerint az emberek a Japán-szigeteken "fából készült íjat használnak, amely alul rövid, felül hosszú".

Az első évezred végén a társadalom változása és a harcos osztály ([[Szamuráj|szamurájok]]) növekvő hatalma miatt szükség volt az íjászat oktatására. Ez vezetett az első ''kjúdzsucu'' ''rjúha'' (stílus), a ''Henmi-rjú'' megszületéséhez, amelyet Henmi Kijomicu alapított a 12. században.<ref>Thomas A. Green, ''Martial Arts of the World'', 2001</ref> A ''Takeda-rjú''t és az ''Ogaszavara-rjú'' lovasíjászatot később az ő leszármazottai alapították. A [[Genpei háború|Genpei-háború]] (1180-1185) alatt drasztikusan megnőtt az igény az íjászokra, ennek eredményeképpen az ''Ogaszavara-rjú'' alapítója, [[Ogaszavara Nagakijo]] ''jabuszame'' (lovasíjászat) tanításába kezdett.

A 15-16. században Japánban dúlt a polgárháború. A 15. század második felében [[Heki Dandzsó Maszacugu]] forradalmasította az íjászatot "''hi, kan, csú''" (repül, átszúr, közép) nevű módszerével, és ez a fajta gyalogos íjászat hamar elterjedt. Számos új irányzat alakult, amelyek közül néhány, mint például a ''Heki-rjú Csikurin-ha'', ''Heki-rjú Szekka-ha'' és a ''Heki-rjú Inszai-ha'' máig fennmaradt.

A [[Jumi|''jumi'']]<nowiki/>t (japán íj) háborús fegyverként egyre kevésbé használták, miután a [[portugálok]] megérkeztek Japánba 1543-ban kovás lőfegyverekkel.<ref>[https://books.google.com/books?id=6WQnNqhDNhAC&printsec=frontcover#v=onepage&q&f=true ''Tanegashima: the arrival of Europe in Japan'', Olof G. Lidin, Nordic Institute of Asian Studies, NIAS Press, 2002 P.1-14]</ref> A japánok rövid időn belül elkezdték gyártani a saját [[kovás puska]] változatukat, amelyet ''[[Tanegasima|tanegasimá'']]<nowiki/>nak hívtak. A ''jumi'' helyett végül ezt és a [[Jari|''jari'']]<nowiki/>t (lándzsa) használták fegyver gyanánt. Egy ideig még a ''jumi''t is használták a ''tanegasimá''val párhuzamosan, a nagyobb lőtávolsága és pontossága miatt, és főleg mert 30-40-szer gyorsabban volt képes tüzelni. A ''tanegasimá''hoz ezzel szemben nem volt szükség annyi gyakorlásra, mint a ''jumi''hoz, így [[Oda Nobunaga]] serege, amely nagyrészt ''tanegasimá''val felfegyverzett földművesekből állt, egyetlen csatában képes volt megsemmisíteni egy hagyományos szamuráj lovassereget 1575-ben.

Az [[Edo-kor]] (1603–1868) alatt Japán bezárkózott, a társadalomban pedig kasztrendszer alakult ki, amelynek tetején a szamurájok álltak. Volt egy hosszabb békeidőszak, amely alatt a szamurájok adminisztratív feladatokat végeztek, ám a hagyományos harci képzettséget még mindig nagyra tartották. Ebben az időszakban az íjászat "fakultatív" jellegű lett, részben szertartásos formában gyakorolták az udvarban, részben különféle versenyeken. Az íjászat a harcos osztályon kívül is elterjedt. A szamurájokra nagy hatással volt a kínai szerzetesek által bevezetett [[zen]] buddhizmus egyszerű filozófiája és önuralomra való törekvése. Korábban az íjászatot ''kjúdzsucu''nak ("az íjászat művészete") hívták, de a szerzetesek, akik harcművészeteket is tanítottak, új fogalmat vezettek be: kjúdó.

A [[Meidzsi-kor]] (1868–1912) elején Japán megnyitotta az ország kapuit a külvilág számára, az emiatt bekövetkezett változások miatt pedig a szamurájok elvesztették a státuszukat. Ebből kifolyólag az összes harcművészet, beleértve a kjúdót is, oktatása és megbecsülése jelentősen csökkent. 1896-ban egy csapat kjúdó mester összegyűlt, hogy megmentsék a hagyományos íjászatot. Honda Tosizane, a Tokiói[[Tokió Egyetem|Tokió Császári Egyetem]] kjúdó oktatója ötvözte a háborús és a szertartásos lövési stílusokat és megalkotta a ''Honda-rjú''t. Azonban az All Japanese Kyudo Federation (ANKF; japánul: ''Zen Nihon Kyūdō Renmei'') csak 1949-ben alakult meg. Az 1953-ban kiadott ''Kjúdó Kjohon''ban (Kjúdó Kézikönyv) található szabványokban meghatározták, hogy versenyeken vagy vizsgákon különböző stílusú íjászok hogyan tudnak egységes formában lőni.

A kjúdó gyakorlása, mint minden [[Budó|''budó'']], magába foglalja az erkölcsi és szellemi fejlődés eszméjét. Manapság sok íjász űzi a kjúdót sportként, így számukra a lövésztechnikájuk a legfontosabb. Azonban a kjúdó legtöbb hívének célja a "''szeisa szeicsú''" ("a helyes lövés helyes találat"). Amikor a megfelelő technikával lőnek, eredményképpen a nyíl célba talál. A [[Spiritualitás|spirituális]] cél az, hogy valaki teljesen átadja magát a lövésnek, amelyet a lélek és a lövési technika tökéletessége által lehet elérni, ez "''munen muszó''"-hoz ("nincsenek gondolatok, nincsenek illúziók") vezet. Ez viszont nem zen, bár a japán íj használható a zen gyakorlásában vagy a zen mesterek kjúdó gyakorlásában.<ref>Prof. Genishiro Inagaki, 1980 in Bagge 2001, Kyudo - Japanilainen jousiammunta, ISBN 951-98366-0-8</ref> Emiatt számos kjúdó íjász úgy hiszi, hogy a versenyek, vizsgák, és bármilyen alkalom, amely az íjászt szélsőséges körülmények közé helyezi fontos, míg mások inkább kerülik a verseny- és vizsgahelyzeteket.

A második világháború óta a kjúdót gyakran kapcsolják a [[zen buddhizmushozbuddhizmus]]<nowiki/>hoz, de nem minden kjúdó iskolának vannak vallásos vagy spirituális aspektusai. Ezt a népszerű nézetet valószínűleg [[Eugen Herrigel]] német szerző könyve, a "[[Zen - Az íjászat művészete - Kyudo]]" (1948) eredményezte. Herrigel csak kicsit beszélt japánul, általában egy fordító segítségével beszélt a tanárával. Az ő kjúdón kialakult nézete részben az emiatt bekövetkezett félreértések következménye, részben pedig mert ő a kjúdó egyik filozófiai iskolájával ismerkedett meg. Ám Herrigel könyve még így is nagy hatással volt a kjúdó megítélésére még Japánban is, amikor 1956-ban lefordították japánra.<ref name="thezensite.com2">Yamada Shōji, [http://www.thezensite.com/ZenEssays/CriticalZen/The_Myth_of_Zen_in_the_Art_of_Archery.pdf The Myth of Zen in the Art of Archery],'' Japanese Journal of Religious Studies'' 2001 28/1–2</ref>

A ''zenko'' (a kjúdó egyik ''Heki-rjú Bisu Csikurin-ha'' iskolája) szorosan kapcsolódik a Shambhala[[Shambala buddhizmushozbuddhizmus]]<nowiki/>hoz és vannak egyesületei az Egyesült Államokban, Kanadában és Európában.<ref>http://www.zenko.org/about.html About Zenko International</ref>

A kjúdó dódzsók[[dódzsó]] (gyakorló termek, más néven "''kjúdódzsó''") iskolától és országtól függően stílusukban eltérnek. Japánban a legtöbb dódzsó elrendezése nagyjából azonos; egy bejárat, egy nagyméretű gyakorló terület, rendszerint fapadlóval és magas mennyezettel, céltáblákkal (''makivara''), egy nagy fal tolóajtókkal, amelyek egy szabadtéri füves területre néznek és egy különálló épület, a ''matoba'', amelyben a céltáblák egy homokdombon vannak elhelyezve 28 méterre a dódzsótól.

A ''makivara'' egy külön erre a célra tervezett szénabála céltábla (nem összekeverendő a karatében[[Karate|karaté]]<nowiki/>ben használt makivarával[[Makivara|makivará]]<nowiki/>val). A makivarára közelről lőnek (körülbelül 2 méterről, vagyis az íjász megfeszített ''jumi''jának hosszáról). Mivel a célpont így elég közel van ahhoz, hogy a lövés minden bizonnyal célba találjon, az íjász a nyíl röppályája helyett koncentrálhat technikájának tökéletesítésére.

A legtöbb kjúdó íjász céltábla gyanánt ''mató''t használ. A ''mató''k méretben és lőtávolságban eltérőek, de a leggyakrabban használt a ''hosi mato'', amely 36 centiméter (vagy 12 [[Szun|''szun'']], egy hagyományos japán mértékegység, amely körülbelül 3,03 cm) átmérőjű, és 28 méteres távolságból lőnek rá. Versenyeknél és vizsgáknál ''kaszumi mató''t használnak. Ünnepélyeken többnyire ''hosi mato'' használatos, amely olyan, mint a ''kaszumi mato'', eltérő jelölésekkel.