„Yes (együttes)” változatai közötti eltérés

Ugyanebben az évben, már a ''Fragile'' készítése közben az eredeti billentyűs, [[Tony Kaye (zenész)|Tony Kaye]] elhagyta a Yest, és bár egyes források kirúgásról beszéltek, mások azt terjesztették, hogy önként távozott, de a tipikus álláspont szerint „meg kellett hozni” a döntést távozásáról, mert vonakodott [[szintetizátor]]okat és egyéb modern [[technológia|technológiákat]] használni, önmagát szimplán [[Orgona (hangszer)|orgonistának]] tekintette. Nem sokkal később saját együttest alapított [[Badger]] néven. Bár tehetséges orgonista volt, és emlékezetes dalokon (''Everydays'', ''[[Yours Is No Disgrace]]'') működött közre [[Hammond-orgona|Hammond-orgonájával]], játéka nem illett Howe improvizációihoz. Helyét a klasszikus zenei képzettségű [[Rick Wakeman]] vette át, aki éppen kilépett a [[The Strawbs]]-ból, és már jelentős zenésznek számított, aki egyebek mellett [[David Bowie]] és [[Lou Reed]] mellett is játszott. Wakeman egy magasabb szintű, virtuózabb billentyűhangzást hozott, és olyan improvizációs készségekkel bírt, mint Howe gitáron. Emellett modernebb hangszereket is szívesen használt, mint a Kaye által elvetett [[mellotron]]t és a [[Minimoog-szintetizátor]]t.

 

 

Az új felállás (Anderson, Bruford, Howe, Squire, Wakeman) első felvétele [[Paul Simon (zenész)|Paul Simon]] ''[[America]]'' című dalának egy interpretációja, ami eredetileg az [[Atlantic Records]] 25 éves fennállása okán kiadott ''[[The Age of Atlantic]]'' válogatáslemezre készült, de a későbbiekben több Yes-válogatásra és -koncertlemezre is felkerült (például ''[[Yessongs]]'', ''[[Keys to Ascension]]''. Érdekesség, hogy a szám kiváló orgonarészleteit Bruford játszotta fel.

A Yes alapítását követő első években évben még nem alakult ki a később védjegyükké váló stílus, az első lemezeiken (''[[Yes (album)|Yes]]'', ''[[Time and a Word]]'') inkább a '''[[pszichedelikus rock]]''' jegyei voltak észrevehetőek, olyan együttesek hatására, mint a The Beatles vagy a The Who. Steve Howe érkezésével ([[1971]]) azonban minden megváltozott: a ''[[The Yes Album]]'' zenéje már valódi '''[[progresszív rock]]''' volt; megjelentek a lemezen az első nagyobb lélegzetvételű dalok, többek között a ''[[Yours Is No Disgrace]]'', a ''[[Starship Trooper]]'' és a ''[[Perpetual Change]]''. A ''[[Fragile]]'' ([[1972]]) hanganyaga is tartalmazott két hasonló kaliberű számot (''[[Roundabout]]'' és ''[[Heart of Sunrise]]''), de csak a ''[[Close to the Edge]]'' megjelenésével ([[1972]]) születtek meg 20 perces, többtételes dalok, mint a ''[[Close to the Edge (dal)|Close to the Edge]]'', a ''[[Ritual]]'' és a ''[[Gates of Delirium]]''. Ez a korszak sem tartott hosszú ideig (a már említett ''Close to the Edge'' mellett csupán a ''[[Tales from Topographic Oceans]]'' ([[1973]]), valamint a ''[[Relayer]]'' ([[1974]]) sorolható ebbe a kategóriába): az [[1977]]-es ''[[Going for the One]]'' zenéje már közérthetőbb, míg a ''Tormato'' ([[1978]]) ennél is egyszerűbbre sikerült. Rick Wakeman és Steve Howe elmondása szerint több volt az akkori hanganyagban, mint amit sikerült belőle kihozni, de a teret hódító új műfajok ([[punk]], disco) árnyékában nehéz volt eldönteni, szakítsanak-e eddigi stílusukkal, vagy ne.

 

 

Az újraegyesülést követő ''[[Union]]'' kiadásával ([[1992]]) kikacsintott a zenekar a '''[[neo-progresszív rock]]''' felé, ám ez stílus hamar feledésbe merült. Az után következő három albumon (''[[Talk (album)|Talk]]'', ''[[Open Your Eyes]]'', ''[[The Ladder]]'') a [[1980-as évek|80-as évekhez]] dalaihoz képest hosszabbak (5-10 percesek) és progresszívebbek a számok. Az ''Open You Eyes'' ([[1997]]) kifejezetten kísérletező lemez, ahol a neo-progresszív hatások újfent felszínre törnek.