„Rátai János” változatai közötti eltérés

Rátai markáns különbségeket fogalmaz meg kultúra és civilizáció között. A különbség lényegének érzékeltetésére: „Beszélhetünk és beszélnünk is kell civilizációs ártalmakról, globálisan, de nem beszélünk, mert nem beszélhetünk kulturális ártalmakról. Legfeljebb partikulárisan”.[5] Civilizációs ártalomnak tekinti azt is, hogy míg bizonyos térségekben (Afrika, Latin-Amerika, Távol-Kelet) tragikus méretű a túlszaporodás, más (európai, észak-amerikai) típusú kultúrákban, állítólagos ellensúlyként, aggasztóan apad a népesség. Ahogy Rátai fogalmaz: Büntetlenül nem lehet keveset akarni, és az élet élni akar. Akkor is, ha az ember már domesztikálta önmagát. Ha valamely kultúrában tartósan és tendenciózusan csappan a gyermekáldás bősége, akkor egészen bizonyosak lehetünk abban, hogy a létfontosságú feltételek közül valamiben az a kultúra, akár öntudatlanul is, súlyos hiányokat szenved. ([https://miau.gau.hu/mediawiki/index.php/Liebig-f%C3%A9le_minimum-elv | Analógiaként l. Liebig] hordója.)[16] A [http://mek.oszk.hu/02000/02007/html/02.htm | kollektív tudattalannak] is van árnyoldala – vallja Rátai –, melynek bűneit, az almafa törvénye ellen elkövetett bűneit is, a természet társadalmi anomáliák formájában torolja meg, kollektíve, kiszámíthatatlanul. Az a kultúra, amely nem képes, vagy bármi okból nem akarja felismerni a hiánybetegségeinek hátterében húzó rejtett összefüggések rendszerét, pusztulásra ítéli önmagát. De az is igaz – ismeri el Rátai –, hogy az almafának nincs szabad akarata, nincs [[Személyiség | személyisége]], nincsenek [[Személyhez fűződő jogok | személyhez fűződő jogai]] társadalmi szerepének betöltéséhez. Ha tehát feltesszük a kérdést: mi, emberek, hogyan váltjuk valóra az almafa törvényének nekünk címzett végrehajtási utasítását, akkor Rátai szellemében a lehetséges válasz: kultúráktól és civilizációktól függően. Tehát ellentmondásosan. A globális kép szinte átláthatatlan, de annyi legalább mégis általános érvénnyel elmondható, hogy az élet alaptörvényének végrehajtási utasítása emberi társadalmakban minden körülmények között a többgenerációs fészekalj speciálisan szocializálódott emberének feladatait megosztó, javait elosztó, moralitásában egyre inkább belátó, szolidaritásfüggő kultúrája szerint érvényesül. Frusztrált, kényszeresen érdekérvényesítő [[Én | egonktól]] hajtva egymás ellen és önmagunkkal is örökösen viaskodva bár, de az állati múltunk torzult örökségeként bennünk élő „sátánt” kriminalisztikai értelemben is mind jobban megismerve, megértve és megszelídítve.