„Shades of a Blue Orphanage” változatai közötti eltérés
| [ellenőrzött változat] | [ellenőrzött változat] |
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
Nincs szerkesztési összefoglaló |
Nincs szerkesztési összefoglaló |
||
4. sor:
| típus = [[nagylemez]]
| megjelent = [[1972]]. [[március 10.]]
| felvételek = [[1971]], [[De Lane Lea Studios]], Wembley, [[London]]
| stílus = [[blues-rock]], [[rock]]
| hossz = 40:09
17. sor:
==Háttér, fogadtatás==
A ''[[Thin Lizzy (album)|debütáló album]]'' sikertelensége ellenére a Decca Records beleegyezett abba, hogy finanszírozza a második album költségeit, így a zenekar bevonult a [[London]]ban található [[De Lane Lea Studios]]ba, hogy rögzítse második nagylemezét. A producer Nick Tauber volt, aki ekkoriban még nem rendelkezett komoly stúdiós tapasztalatokkal. A lemez [[1972]]. március 10-én jelent meg, elődjéhez hasonlóan [[blues-rock]] stílusú dalokkal, melyeken erősen érződött a kelta dallamvilág hatása is.<ref name="byrne">Alan Byrne, "Thin Lizzy: Soldiers of Fortune", Firefly, 2004</ref>A dalok szövegei ismét Lynott anekdotáival voltak tele, utalva azokra az emberekre akikkel kapcsolatban állt élete során az énekes/basszugitáros. Így a ''Sarah'' című dal nagymamájának állít emléket, aki akkor is mellette volt, amikor az anyja Philomena nem törődött vele. Érdekesség, hogy az [[1979]]-es ''[[Black Rose: A Rock Legend]]'' albumon is van egy megegyező című dal, az azonban Lynott kislányának állít emléket.
Emellett a dalokban megjelent a dublini hétköznapok keserű valósága is, mindaz a frusztráció ami a zenekari tagokat is jellemezte a dalok születésének idején.
Az album sem kereskedelmi sem kritikai értelemben nem aratott különösebb sikert, a kritikusok nagyrésze továbbra is negatívan nyilatkozott az albumról.
Visszatekintő írásában Eduardo Rivadaiva az ''[[Allmusic]]'' kritikusa 3 pontot adott rá az ötből és kifejtette, hogy az album két 7 perc feletti szerzeménye a címadó és a ''The Rise and Dear Demise of the Funky Nomadic Tribes'' jelenti az album gyenge pontjait. Kifejtette, hogy erőltetett dalokról van szó, amik legalább olyan zavaros szerzemények, mint utóbbinak a címe. Hozzátette, hogy az [[1950-es évek]] [[rockabilly]] stílusában íródott ''I Don't Want to Forget How to Jive'' című dal is a lemez gyenge pontjai közé sorolható, melyet csak Lynott dalszövege ment meg. Emellett dícsérte a ''Sarah'' című dalt, valamint a ''Baby Face'' című szerzeményt, amely húzos riffjeivel előrevetítette a későbbi [[hard rock]] hangzást. A ''Buffalo Gal'' véleménye szerint szintén az erősebb dalokhoz sorolható, mely egy melankolikus, közepes tempójú balladisztikus darab.
Stuart Berman kritikus szerint az albumot nyitó ''The Rise and Dear Demise of the Funky Nomadic Tribes'' című dal legalább olyan nevetséges, mint a címe, a végén egy felesleges dobszólóval. A címadó dalról is hasonló véleménnyel volt, az album egészét pedig útkeresőnek és kiforratlannak nevezte. Elmondása szerint Lynott dalszövegei olyan bölcsességről árulkodnak, ami több évtizedes élettapasztalatról tesznek tanúbizonyosságot, annak ellenére, hogy Lynott ekkoriban mindössze 23 éves volt.
| |||