„Shades of a Blue Orphanage” változatai közötti eltérés

Visszatekintő írásában Eduardo Rivadaiva az ''[[Allmusic]]'' kritikusa 3 pontot adott rá az ötből és kifejtette, hogy az album két 7 perc feletti szerzeménye a címadó és a ''The Rise and Dear Demise of the Funky Nomadic Tribes'' jelenti az album gyenge pontjait.<ref name="amg"/> Kifejtette, hogy erőltetett dalokról van szó, amik legalább olyan zavaros szerzemények, mint utóbbinak a címe.<ref name="amg"/> Hozzátette, hogy az [[1950-es évek]] [[rockabilly]] stílusában íródott ''I Don't Want to Forget How to Jive'' című dal is a lemez gyenge pontjai közé sorolható, melyet csak Lynott dalszövege ment meg.<ref name="amg"/> Emellett dícsérte a ''Sarah'' című dalt, valamint a ''Baby Face'' című szerzeményt, amely húzos riffjeivel előrevetítette a későbbi [[hard rock]] hangzást.<ref name="amg"/> A ''Buffalo Gal'' véleménye szerint szintén az erősebb dalokhoz sorolható, mely egy melankolikus, közepes tempójú balladisztikus darab.

Stuart Berman kritikus szerint az albumot nyitó ''The Rise and Dear Demise of the Funky Nomadic Tribes'' című dal legalább olyan nevetséges, mint a címe, a végén egy felesleges dobszólóval.<ref name="pitchfork"/> A címadó dalról is hasonló véleménnyel volt, az album egészét pedig útkeresőnek és kiforratlannak nevezte, 6.3 ponttal jutalmazva a lehetséges 10-ből. Elmondása szerint Lynott dalszövegei olyan bölcsességről árulkodnak, ami több évtizedes élettapasztalatról tesznek tanúbizonyosságot, annak ellenére, hogy Lynott ekkoriban mindössze 23 éves volt.<ref name="pitchfork"/>