„Neokonzervativizmus” változatai közötti eltérés
| [ellenőrzött változat] | [ellenőrzött változat] |
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
2 forrás archiválása és 0 megjelölése halott linkként. #IABot (v2.0beta14) |
a →A neokonzervatív szellemiség: hivatkozás |
||
10. sor:
A hetvenes évek amerikai külpolitikáját két irányzat vitája jellemezte. Az egyik a [[Richard Nixon]] és [[Henry Kissinger]] nevéhez köthető realizmus iskolája, a másik pedig az emberi jogok feltétlen tiszteletben tartását és terjesztését hirdető idealizmus külpolitikája, amelynek megvalósítására [[Jimmy Carter]] tett kísérletet. Ebben az időben a neokonzervatívok e két gondolat ötvözését (a realizmus, mint hagyomány és az idealizmust, mint ideológia) ajánlották. Ezt nevezték el neorealizmusnak, amelynek megvalósítására [[Ronald Reagan]] megválasztása után nyílt lehetőség.
Sokan hajlamosak a Reagan-kormányzat külpolitikájával kapcsolatban nagyobb jelentőséget tulajdonítani a tanácsadóknak, mint magának az elnöknek. Jó példa erre [[Paul Nitze]], vagy a neokonzervatív jogászprofesszor, Eugene Rostow, akik mesterien értettek a kormányzat különböző ágainak manipulálásához.<ref>Henry Kissinger (1998) 647. o. és 764-766.o.</ref> Azonban a neokonzervatívokkal összhangban Reagan is azt gondolta, hogy a kommunizmus legyőzéséhez az amerikai akaraterő és erkölcsi fölény kinyilvánítására van szükség.<ref>Mándi Tibor (2012) 114. o.</ref>
Ebben az időben kezdődött a „jó” és „gonosz birodalom” fogalmak használata, amely egyrészt az amerikai vallásos érzületet jól mutatja, másrészt a külpolitika erkölcsi tartalommal való felruházását, amely a neokonzervatív gondolkodás meghatározó sajátossága. Ugyanis a neokonzervatívok szerint a modern politika keretei között az ideologikus, általános eszmékre, elvont elvekre épülő politizálási stílus korlátozott alkalmazása fontos részét képezi a sikeres politikai fellépésnek.<ref>Francis Fukuyama (2006) 25. o. sk.</ref>
| |||