„Ványa bácsi” változatai közötti eltérés

| képszél képméret =

A darab az író jóval korábbi, ''A manó'' című vígjátékának átírásával született. A vígjáték 1889 októberében készült el, először 1890-ben jelent meg nyomtatásban. Korábban úgy vélték, hogy az átdolgozás 1890-ben történt, de valószínűbb időpontja 1896 második fele. Csehov először 1896. december 2-án kelt levelében említette a darabot ezen a címen.

Borús nap. A kertben teázáshoz terített asztal. Az öreg dada teával kínálja Asztrov doktort, akit a professzor betegsége miatt hívták ide, mint kiderült: fölöslegesen. Asztrov a járásban eltöltött tíz év alatt agyondolgozta magát, a szüntelen munkában megfáradt, szinte már senkit nem szeret – panaszolja a dadának.

Kizökkent az élet a kerékvágásból, amióta Szerebrjakov professzor fiatal feleségével ideköltözött. A nyugalomba vonult egyetemi tanár itt, elhunyt első felesége birtokán szeretne letelepedni. Életében mindig a művészetről szóló munkákon dolgozott, de első feleségének testvére, Vojnyickij szerint nem is konyít a művészethez, huszonöt év munka után nem ismeri őt senki, mégis „úgy jár-kél, akár egy félisten.” Az első feleség anyja, Marija Vasziljevna valóban szinte isteníti, és a professzort első házasságából származó Szonya lánya is tiszteli.

Nem csak a megszokott napirend, hanem az eddigi békés nyugalom is felborult a házban. Vojnyickij – unokahúga „Ványa bácsi”-nak hívja – egy idő óta mindent elhanyagol, teljesen megváltozott. A professzorral szembeni indulatait az is táplálja, hogy szerelmes lett a tanár csinos feleségébe, Jelena Andrejevnába. Az asszony inkább Asztrov doktort találja vonzónak, érzi is, hogy őmiatta jár ide egyre gyakrabban. A csúnyácska, de mélyérzésű Szonya egész szívével szerelmes a doktorba, bár őt a férfi észre sem veszi. Asztrov monológját a pusztuló orosz erdőkről és a pusztuló szépségről – amivel a csinos Jelenára is céloz – mindkét fiatal nő érdeklődve hallgatja.

Éjfél elmúlt, vihar készül. A professzor köszvénytől szenved, ám az orvost sarlatánnak tartja és megint nem hajlandó fogadni; feleségét és Szonyát szeszélyeivel gyötri. Vojnyickij érkezik, hogy felváltsa őket, de Szerebrjakov fél vele kettesben maradni. Végül a megértő dada, – akinek ugyanúgy fáj a lába –, mint egy kisgyereket, átvezeti őt a hálószobába. Vojnyickij a helyzetet Jelena Andrejevna meghódítására igyekszik kihasználni, sikertelenül.

Szerebrjakov mindenkit a nappaliba szólít, hogy újonnan támadt ötletét meghallgassák. Mialatt gyülekeznek, Jelena felajánlja Szonyának, hogy kifaggatja Asztrovot: érez-e vonzalmat a lány iránt. Az asszony „máris bűnösnek érzi magát”, hiszen előre tudja a választ, és az orvostól ő maga is gyengédségre vágyik. Asztrov azt hiszi, hogy Jelena a „képeire” kíváncsi: térképeivel illusztrálva mutatja be az utóbbi évtizedekben az erdők, a növény- és állatvilág pusztulását. Jelena végül a tárgyra tér, az orvos pedig azonnal átlát rajta, megérti a „kedves kis ragadozót…”: heves udvarlásba kezd, titkos találkozót ajánl, csókolja és átöleli az asszonyt. Ekkor lép be a szerelmes Vojnyickij az asszonynak ígért csokor virággal, – és megdöbben. Jelena zavarában annyit mond neki, hogy még ma el kell utaznia innen; Szonyának pedig csak egy mozdulattal jelzi, hogy a lány nem remélhet.

Ilyen hangulatban éri őket a professzor javaslata: adják el a keveset jövedelmező birtokot, – anyja után Szonya tulajdonát –, a pénzt fektessék értékpapírokba; a kamatokból ő a feleségével a városban élne, és Finnországban még nyaralót is vásárolhatnának. Az amúgy is feldúlt Vojnyickijt lelke mélyéig felháborítja, hogy Szerebrjakov a többiek sorsával és az ő egész addigi önfeláldozó munkájával mit sem törődve Szonya tulajdonát csak úgy el akarná adni. Minden addigi sérelmét hisztérikusan a professzor szemébe vágja: „Tönkretetted az életemet. Én nem is éltem, nem is éltem! A te jóvoltodból elfecséreltem, eltékozoltam életem legszebb éveit. A leggonoszabb ellenségem vagy!” Groteszk módon még hozzáteszi: „Ha normálisan élek, Schopenhauer, Dosztojevszkij lesz belőlem… Most megmondtam neki a magamét…”. Még a béketűrő Szonya is kikel magából, a felfordulásban csak a dada marad józan: „Sebaj, kislányom. Kigágogják magukat ezek a gúnárok, aztán abbahagyják…”

Vojnyickij és a professzor bocsánatot kérnek egymástól, orosz módra háromszor megcsókolják egymást. „Pontosan megkapsz mindent, ahogy eddig. Minden úgy lesz, mint régen.” – biztosítja „leggonoszabb ellenségét” Ványa bácsi. A házaspár távozása után Szonyával rögtön nekiállnak a könyvelést rendbehozni, mélyen a számlákba temetkeznek.

Elutazik Asztrov is, hogy mint korábban, a parasztokat gyógyítsa és gondozza az erdészeti faiskolát. A dada teával kínálja, akár a darab elején, ám ő inkább a vodkát választja. Búcsúzás helyett az ott lógó falitérképre néz: „Afrikában most biztosan nagy a hőség – szörnyű dolog!” – „Igen. Valószínű.” – válaszolja Vojnyickij. Így, egymás szemébe nem nézve válnak el, így leplezik kisszerű életük reménytelenségét.

Az orvos szerelmét két nő szeretné elnyerni. '''Szonya''' egész érzelmi életét betöltő szerelme, amely nem párosul külső szépséggel, eleve viszonzatlan és az is marad. '''Jelena''' későn ismerte föl, hogy hiba volt a professzorhoz férjhez menni (mint Vojnyickij is késve a maga tévedését), de gyáva „félrelépni”; megértésre és gyengédségre is vágyik, amit a rámenős orvostól nem kaphat meg. Egyik női szereplő (titkos) vágya sem teljesül: nem történik semmi. Itt sincs látható rivalizálás a két nő között, sőt közel kerülnek egymáshoz.

Élete kudarcát a már ötvenedik évéhez közeledő '''Vojnyickij,''' „Ványa bácsi” érzi legerősebben. Szembenállása, tiltakozása, gyűlölete a professzor iránt a harmadik felvonásig egyre nő. Szerebrjakov javaslata hallatán végül kirobban, ám tragikomikus gyilkossági kísérlete sikertelen. „A tiltakozás zsörtölődéssé alacsonyodik le, az eredetiség különcséggé alakul át, és mindez együttesen vált ki groteszk élményt.”<ref>Rév Mária i. m. 137. o.</ref> A lövöldözésben is, Jelena meghódításában is kudarcot vall, még öngyilkosságra is képtelen: ismét nem történt semmi. Éppen ebben a nem-történésben fejeződik alakjának tragikomikuma: elfecsérelt életéért nem Jelena, még csak nem is Szerebrjakov felelős; végső soron nem a professzor az ellensége, hanem elsősorban önmaga. Vojnyickij és Szerebrjakov között nem feszül igazi konfliktus, nincs is minek megoldódnia. Nem megoldódik, hanem csak tudatosul – és megmarad – az élet kudarca, megmutatkozik annak valódi természete.