„Szerkesztő:Jebusaeus/Megszállottak” változatai közötti eltérés
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
És boldogan életek, míg meg nem haltak |
Végszó |
||
96. sor:
Ha meg akarod őrizni nyugalmadat és lelki egészségedet, ne tulajdoníts magadnak, illetve eszméidnek túl nagy jelentőséget. Mindenkor és mindenáron ragaszkodj a valósághoz!
----------
Vannak itt és másutt, a tudományos életben is, éretlen emberek, megszállottak, akik nem hajlandók együttműködésre, megalkuvásra, ha saját nézeteikről van szó. Mindenáron győzni akarnak, felülkerekedni másokon. Nem az igazság érdekli őket, hanem hogy nekik legyen igazuk, az ő akaratuk érvényesüljön.
Minden, amit érdekükben teszünk, természetes, jár nekik. Cserébe, természetesen, nekünk nem jár semmi. Nem igényelhetjük tőlük, amit ők tőlünk elvárnak. Számukra megfelelő ember csakis az lehet, aki őket csodálja, illetve maradéktalanul egyetért velük.
+ + +
Az ''elsőfajú megszállott'' erőszakos, kihívóan öntelt, tudálékos, versengő. Mindenkitől a tökéletes megértést, kiválóságának megerősítését, visszaigazolását igényli. Azt várja, sőt követeli, kierőszakolja, hogy fogadjuk el őt olyannak, amilyennek magát látni szeretné.
Semmi módon nem lehet hatni rá. Mércéje mindig kettős, és ezzel őt nem lehet szembesíteni, mert nem lát rá saját viselkedésére. Úgy hiszi, ő csak védekezik, válaszol a mi kihívásainkra. Ha elfogadhatatlanul viselkedik, az mindig megindokolható mások vétségeivel. Szemében, ha vannak is érdemeink, csak alacsonyabb rendűek lehetünk. Nem tudhatunk annyit, mint ő. Minden botlásunk, tökéletlenségünk az ő felsőbbrendűségének bizonyítéka.
Ami számunkra dühödt, értelmetlen, igazságtalan támadás, bántó erőfitogtatás, az az ő hite szerint önérzetének helyreállítására tett jogos lépés. Egyedüli lehetőség, hogy megóvja magát jelentéktelen személyünktől. Ha valamit mi tudunk, esetleg jobban tudunk, az számára megalázó élmény. S igyekszik bennünket is hasonló tapasztalatokban részesíteni. Ha veszélyben érzi nagyszerűségének látszatát, félretesz minden együttérzést. Ordít, harap, rúg, ha csak képletesen is. Támadása azonban nem személyünknek szól. Szánalomra méltó felebarátunk a szégyennel járó csökkentértékűség érzését szeretné bármi áron elhárítani.
Jószerével minden megszállott a hatalom csúcsára akar kerülni, hogy ő legyen felül, hogy ő irányítson, hogy soha ne kelljen – például „tudatlansága” okán – szégyent átélnie. Jellemző példaként azon járőröket említhetem, akik már – a bírálatokat elkerülendő – nemigen szerkesztik a cikkeket, csak ítélkeznek azok tartalma és szerkesztői fölött.
Felebarátunk nem bolond, csak mindenáron tökéletesnek szeretne látszani, s ezért megpróbálja elbolondítani magát és másokat. Megrémíti őt a csökkentértékűség, a leértékeltség lehetősége, ezért nem ismerheti el, hogy ő sem tévedhetetlen, s bizonyos kérdésekben lehetnek nála tájékozottabbak. Tagadja a valóságot, nem különben gyarlóságát, mert úgy hiszi, ha elismerné sebezhetőségét, visszautasítanák őt. Saját világában él, álmaikban ő a legnagyszerűbb ember, a kétségbevonhatatlan igazság letéteményese.
+ + +
A ''másodfajú megszállott'' elsősorban azt tekinti sértésnek, ha valaki nem osztozik az ő „győztes”, hatalom és tekintély szentesítette eszméiben. Az alapján ítél meg másokat, kinek mennyi a hatalma, mi a hivatala, mit tud felmutatni stb. Egyetlen erkölcsi stb. mércét tekint mérvadónak: a mindenkori hivatalosat vagy a többségit. Ha a hatalom, a tekintély álláspontja történetesen egybeesik a hazuggal, akkor… jaj a legyőzötteknek!
A tekintélyelvű ember mindig a győztes eszmék oldalán áll, s ezzel kapcsolatban nem vizsgálja sem saját cselekedeteinek helyességét, sem a tényeket, sem az ellenkező érvényű bizonyítékokat. A tekintély „átvállalja a felelősséget”, és bizonyára jobban tudja, mi helyes. Aki nem előírásszerűen gondolkodik, az erkölcsileg alacsonyabb rendű. A legszerencsésebb esetben is nyomorult, megtévesztett, lelki zavarral küszködő, engedelmességre kényszerítendő valaki.
Tekintélyelvű felebarátunk mindenekelőtt azon fáradozik, hogy visszaszorítsa a hivatalosnak ellentmondó, független nézeteket. Felfogása szerint a „rendbontóknak” – különösen, ha kiszolgáltatottak, helyzetük folytán csak kérhetnek – meg kell mutatni, hol a helyük, és akár erőszakkal is rá kell bírni őket, hogy elképzelésük megvalósításától elálljanak. A „fontos” cikkeket meg kell szállni, s idővel majd mindenki eldönti, jól akar-e járni.
Nem különben lényeges számára a bajok okozóinak megnevezése. „Gereben tönkre akarja tenni az általunk vallott értékeket, ezért szellemileg éppoly fejlett, mint a galandféreg.” Következésképpen nem szükséges vele emberi módon tárgyalni.
Tekintélyelvű felebarátunk számára, ha nem osztozol nézeteiben, nem vagy többé ember, személyiség, a szabad enciklopédia Halálcsillaggal jutalmazott jelese stb., csak kényelmetlenséget jelentő tárgy. Azt mondod, nem érdekel? Fejed, atyámfia, nem csak azért van, hogy kalapot viselhess. Gondoltál már rá, mi történne, ha egy szép napon valaki, felkapaszkodván egy magasztos eszmére, lenézne ránk, s úgy döntene, meg kell szabadulni a kényelmetlenségektől?
Természetünk lerázhatatlannak tűnő béklyója, hogy hajlamosak vagyunk szemléletünket, szokásainkat és igényeinket mindenkire kötelező mérceként vonatkoztatni. Úgy teszünk, mintha felelősségünk az adott helyzetre nem lenne érvényes. Ki vagyunk téve a káros csoportjelenségeknek, melyek felerősíthetik a bennünk lakozó bántalmazó, dölyfös, dühödt, elnyomó, erőszakos törekvéseket. Nem hiszed? Kérdezd meg – próbaképpen – felebarátaidtól, mi a véleményük a magyarok hun, szkíta stb. tudatáról.
Tiszteljük a tekintélyt, ha alapot ad rá, de legyen bátorságunk nemet mondani, ha téved. Mert van magasabb rendű erkölcsiség, mint a hivatalos vagy a többségi. Nevezetesen az, hogy ragaszkodjunk a valósághoz. S törődjünk felebarátainkkal és ügyeikkel, ne tárgyként, akarat nélküli bábként tekintsünk rájuk.
+ + +
Nem nagy öröm egy éretlenül viselkedő, dühös, fensőbbséges, lekezelő, rátarti emberrel vitába bocsátkozni. Felebarátunk, tudniillik, nem akar eszmét cserélni, csupán mételyező indulataitól szabadulni, feszültségét, kényelmetlen érzéseit nyakunka zúdítani. Célja nem a megegyezés, hanem hogy dühét, mely saját csökkentértékűségének érzéséből fakad, önbizalmunk rombolására használja. Dühe egyúttal a lényegről is eltereli a figyelmet, meghátrálásra késztetheti az „ellenfelet”, s így felebarátunk lesz úrrá a helyzeten. Általában tetszetős, valódinak tűnő érvet ránt elő, vagy ha ez nem elég, személyünket, gyengeségeinket célozza meg, s így rávesz minket – tisztességtelen módon –, hogy közelebb kerüljön saját céljaihoz. A becsületes ember minderre nincs felkészülve, mert azt hiszi, mindenkit kötnek a szabályok és az észszerűség szempontjai.
Éretlen ember kibújni igyekszik a valóság kényszere és a felelősség alól. Gyakorta befolyásolással akarja elérni célját, minként az asszonyszemélyek általában. Nem ezt mondja például, magyarán: „Nem tűröm, hogy az uralkodó, általam is pártolt nézettel ellenkező vélemény kapjon helyet az ''Uránusziak'' szócikkben.” Ehelyett ilyenformán próbálkozhat: „Nem gondolod, hogy át kellene írni az ''Uránusziak'' szócikket?” (Találd ki, mit akarok!) Ha erőszakosabb, akkor mások, rendszerint tekintélyszemélyek, véleményét tartja pajzsként maga elé: „A morganatika legfenomenálisabb műértője szerint az aszinkron szeparatizmus ma már nem releváns. Aki ezt figyelmen kívül hagyja az ''Uránusziak'' szócikkel kapcsolatban, az ''Stüssi vadász''.”
Akinek önértékelése ingatag, szakadatlanul megerősítés után sóvárog. Felül akar lenni, bármi áron. Mivel saját erősségeire nem képes támaszkodni, másokhoz kénytelen mérni magát. Hajszolja, akár ki is kényszeríti az elismerést. Jellemzően úgy jut magasabbra, hogy lenéz másokat („Az én nyomorúságom különb a tiédnél!”), vagy a „győztesek” csoportjához csatlakozik, a „győztes” eszmék mellé áll.
Táltos, ha nem tanulta meg, hogy osztozkodnia kell, szilárdan hiszi, neki joga van másokat kényszeríteni, hogy feltétel nélkül szolgálják ki igényeit, tanúsítsák az ő nagyszerűségét. Mi több, pocskondiázhatja vagy fenyegetheti embertársait, akik nem úgy gondolkodnak, mint ő. Táltos barátunk nem rossz ember, éretlensége okán azonban fel sem merül benne, hogy amit tesz, az mások érzéseinek, jogainak, méltóságának semmibevétele. Az ő istene inkább gyalázza meg teremtményeit, mint felkarolná őket szükségükben.
+ + +
Többségünknek nem a hatalommal, a tekintéllyel van baja. Nem azt kifogásoljuk, hogy a közös célok érdekében alkalmazkodnunk kell némely szabályokhoz, el kell fogadnunk bizonyos korlátozásokat. Azon felebarátaink viselkedésével van bajunk, akik hatalommal és tekintéllyel fedezik gyarlóságukat. Azokkal, akik a véleménykülönbséget is rosszindulatú bírálatként, sőt hadüzenetként értelmezik. Akik személyük elleni támadásként, fenyegetésként, sértésként, súlyos mulasztásként élik meg, ha valaki nem olyan nézeteket vall, mint ők. Azokkal, akik feldühödnek vagy lekezelően viselkednek, ha valaki nem igazolja vissza saját kiemeltségükkel kapcsolatos elképzeléseiket. Azokkal, akik feljogosítva érzik magukat, hogy befolyásolással vagy akár nyílt erőszakkal is rávegyenek másokat, hogy kiszolgálják igényeiket, feltétel nélkül tükrözzék az ő nagyszerűségüket stb.
Első számú lehetőség hátat fordítani az éretlen embereknek. Természetesen szóvá is tehetjük, ha felebarátaink erőszakosan, tiszteletlenül viselkednek, semmibe vesznek minket. Számítsunk azonban rá, hogy szemléletükön – belátás híján – nem képesek változtatni. Némelyikük még fájdalmas tapasztalataiból sem igen tanul. Az alkalmazkodás elsősorban a mi feladatunk. Csak azt várhatjuk, hogy ha következetesen visszautasítjuk követelőzésüket, kijelöljük a határokat, meddig mehetnek el, előbb-utóbb felismerik, hogy érdemtelenül, illetve erőszakkal nem szerezhetik meg jóváhagyásunkat, s az elismerést, melyre mindennél jobban vágynak.
Ki kell állnunk magunkért. Éretlenül viselkedő felebarátainknak tudniuk kell, hogy erőszakkal, játszmákkal, vádaskodással stb. nem tudnak meghátrálásra bírni minket. Tudniuk kell, hogy képesek vagyunk érdekeinket megvédeni, észszerűtlen, elfogadhatatlan kívánságaikra nemet mondani. Nekünk pedig el kell fogadnunk gyengeségeinket. Gyarlóságunkban rejlik ugyanis emberi mivoltunk.
+ + +
Hogy őszinte legyek, nem (különösebben) érdekel már a Wikipédia, illetőleg az itt folyó viszálykodás. Úgy érzem magam, mint egy megfigyelő, aki pár percre bepillanthatott egy idegen bolygó lakóinak életébe; elvegyült a forgatagban, tanúja lett egy sor furcsa, zavarba ejtő jelenetnek. Aztán most törheti fejét, hogyan adhatna számot élményeiről.
Itt az ideje, hogy továbblépjek.
Megköszönöm mindenkinek az érdeklődést. Elismerésem mindazoknak, akik időt szántak hozzászólásaim tanulmányozására, netán még hasznosítottak is belőlük valamit.
Magam sokat tanultam itt. Emberekről, akik a valóságot sértésnek tekintik. A hősökről, akik csak nagyszerűségüknek élnek. Nem különben a közösségek működéséről. Hogyan erősödik fel például bizonyos körülmények hatására emberi természetünk sötét oldala.
Fontolgatom, igényt tartsak-e a „befolyásolási törekvések és hatalmi játszmák szakértője” címre. De ezt még – miként Fülig Jimmy mondotta – „meghányom magammal, mert uralkodni bölcsen kell”.
Urunk tartson meg mindenkit békességben!
| |||