„Holdkomp” változatai közötti eltérés

1963 áprilisában a kinézet konfigurációját befagyasztották egy időre, amely idő alatt eldőlt a felszálló és leszálló hajtómű mibenléte (és ezzel együtt a fizikai kiterjedésük paraméterei) is. A helyzetet bonyolította, hogy mivel a NASA kockázatokat látott egy változtatható tolóerejű rakétahajtómű fejlesztésében, a [[Rocketdyne]] után egy másik céget, a [[Space Technology Laboratories]]t (TRW) is meghívta, mintegy tartalékként, hogy tervezze meg a holdkomp leszálló hajtóművét, így a Grummannak nem is kettő, hanem három hajtóműtervet is figyelembe kellett vennie. A másodlagos cég tendermeghívása 1963 júliusában történt és 1965 januárjában a NASA el is döntötte, hogy leállítja a Rocketdyne fejlesztéseit és a TRW hajtóművét használja a továbbiakban.<ref>{{cite web|url=https://history.nasa.gov/monograph45.pdf|author=Stewen C. Fisher és Shamim A Rahman|title=REMEMBERING THE GIANTS – APOLLO ROCKET PROPULSION DEVELOPMENT|language=angol|publisher=NASA|accessdate=2020-10-15}}</ref> A hajtóművek kérdése az egész projekt egyik legsarkalatosabb kérdése volt, erre utalt a külön erre a célra kiírt tender is. A fejlesztési irányokat rögtön a kiíráskor háromfelé osztották: az űrhajón összesen 18 hajtómű volt, egy a holdi leszálláshoz, egy a felszálláshoz és 16 további a térbeli helyzet változtatásához. A felszálló hajtómű volt az egyszerűbb konstrukció. Eredendően a [[Légierő]] [[Agena–program]]jából eredt a koncepció, amellyel egy egyszerűbb, állandó tolóerőt nyújtó, nem vektorálható gázsugarú hajtómű volt, amellyel a holdfelszínről felszállhatott a holdkomp egészen a Hold körüli pályáig gyorsulva. Ehhez a legegyszerűbb metódust választották: két, nyomás alatt a hajtóműbe préselt hipergol üzemanyagkomponens öngyulladásával a hajtóművel alig volt esély, hogy nem indul be és egész az égésvég eléréséig nem is állt le. A fejlesztés során persze adódtak problémák: félelmek támadtak a hővédelem elégtelensége miatt és a Grumman mérnökei megrökönyödve tapasztalták, hogy a szerződést elnyert [[Bell Aerosystems]] mérnökei az Agena-program katonai írásos sztenderdjeit követik, a sokkal szigorúbb NASA sztenderdek helyett. A felszálló hajtómű sokkal bonyolultabb volt, mind szerkezetileg, mind fejlesztésileg. Az árhajóűrhajó holdi leereszkedéséhez változtatható tolóerejű – sőt akár leállítható és újraindítható – rakétahajtóműre volt szükség, amelyben sehol Amerikában nemigen volt számottevő tapasztalat. Erre ugyan kihirdették a Rocketdyne-t tendergyőztesként, de pontosan a tapasztalatlanság okán nem számított szentségtörésnek, hogy alternatívákat keressenek és az egyébként az eredeti tenderen is indult, ám em nyertes Space Technology Laboratoriest is megbízzák egy alternatíva kidolgozásával és végül ez vezetett a műszaki konstrukció és a beszállító lecseréléséhez. Máig szokatlan, hogy a NASA megvétózzon egy beszállítói, alvállalkozó kiválasztási döntést, ám ebben az esetben, mivel a holdi leszállás kétségkívül az egész folyamat kulcsmomentuma volt, ezt megtették a siker érdekében. A harmadik hajtóműrendszer a kormányhajtóműveké volt, amelynek előzményeként fogható fel, hogy már az [[Apollo parancsnoki és műszaki egység]]hez is kiválasztották korábban. A [[Mercury-program]]ban használt egykomponensű hajtóanyaggal működő verzió nem volt a leghatékonyabb, ezért mind az Apollo, mind a Gemini számára jobbat kerestek. Ekkor merült fel a Marquardt konstrukciója, amely már kétkomponensű hajtóanyagával mindenképpen jobb volt, mint elődje, így ki is választották az Apollo űrhajóhoz. A LOR-döntés és a holdkomp létrehozásának elindulásakor ezt a már kiválasztott megoldást emelték át a másik űrhajóhoz is, elsősorban időtakarékossági megfontolásokból.<ref>{{cite web|url=https://www.hq.nasa.gov/office/pao/History/SP-4205/ch6-5.html|author=Courtney G Brooks, James M. Grimwood és Loyd S. Swenson|title=Chariots for Apollo: A History of Manned Lunar Spacecraft – Engines, Large and Small|language=angol|publisher=NASA|accessdate=2020-10-16}}</ref>

A befagyasztást követően tovább folytatódott a holdkomp fejlesztése és összesen négy lépcsőben alakult ki a végső dizájn. Ebben elhagyták az elülső dokkolóportot. A két dokkolószerkezetnek abban állt a létjogosultsága, hogy a földi felszállás után a holdkomp tetején levő porthoz dokkoljanak a parancsnoki egységgel, hogy így az összekapcsolt űrhajórendszer [[tömegközéppont]]ja a hossztengelybe essen, ezzel minimalizálják a gyorsítás során, hogy az árhajóűrhajó a fellépő erők miatt letér a kívánt pályáról, ugyanakkor a holdi felszállás utáni összekapcsolódásnál az elülső dokkolóport révén az űrhajósok könnyebben láthatták volna az ablakon keresztül az összekapcsolódás folyamatát. Az elemzések alapján azonban inkább elhagyták az oldalra néző dokkolószerkezetet, helyette egy egyszerűbb ajtót építettek be, amelyen keresztül a holdfelszínre könnyebben szállhattak ki az űrhajósok, illetve a felülső dokkolónyílás mellé beépítettek két kisebb kémlelőablakot, hogy az űrhajósok így is tájékozódni tudjanak a dokkolás során. A két kis ablak 7 kg többletsúlyt jelentett, amelyet bőven ellensúlyozott az elhagyott dokkolószerkezet, illetve az amiatt feleslegesen megerősített szerkezet, amely az összekapcsolódás lökését volt hivatott elviselni. Emellett a leszálló fokozat alakja kör alakról négyszögletesre változott. Majd a kezdeti változat öt lábát (amely a lehetséges legnagyobb stabilitást adta) négy lábra változtatták (létezett még egy három lábas tanulmány is, de ezt korán elvetették). A négy lábas verzió től a súlymegtakarításon jobban igazodott és egyszerűbbé tette a holdkompnak a rakéta adapterébe történő elhelyezését is. Változott az űrhajó borítása is, főként súlytakarékossági szempontokból. Az első változatoknak még fémlapokból épült fel a külső fala, ezt azonban vékony fóliára cserélték, amelyeknek csak a nyomást kellett tartaniuk megfelelően. További belső változtatás volt, hogy a mérnökök aggodalma miatt – miszerint a négy tartályos üzemanyag és oxidálóanyag rendszer túl nehéz és bonyolítja a szerkezetet – két tartályosra alakították a rendszert, amely megoldotta súlykérdést és egyszerűbbé is tette a rendszert. <ref name="CfA_ch6_2"/><ref>{{cite web|url=https://web.archive.org/web/20100201083530/http://astronautix.com/craft/lmlggear.htm|author=Mark Wade|title=LM Landing Gear|language=angol|publisher=Astronautix|accessdate=2020-10-15}}</ref><ref name="CfA_ch6_4"/><ref>{{cite web|url=https://www.hq.nasa.gov/office/pao/History/SP-4205/ch6-4.html|author=Courtney G Brooks, James M. Grimwood és Loyd S. Swenson|title=Chariots for Apollo: A History of Manned Lunar Spacecraft – Hatches and Landing Gear|language=angol|publisher=Astronautix|accessdate=2020-10-15}}</ref>