„Holdkomp” változatai közötti eltérés
| [ellenőrzött változat] | [ellenőrzött változat] |
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
→H típusú küldetések: részletek |
→H típusú küldetések: részletek |
||
181. sor:
{{bővebben|Apollo–14}}
Az Apollo–13 balesetének kivizsgálása utáni javító intézkedések megtételével az [[Apollo-program]] az [[Apollo–14]]-gyel tért vissza az eredeti kerékvágásba és folytatták általa a H-típusú repüléseket. A repülésre a némileg vitatott legénységi kijelölési eljárás után [[Alan Shepard]] parancsnokot, [[Edgar Mitchell|Ed Mitchell]] parancsnoki egység pilótát és [[Stuart Roosa|Stu Roosa]] holdkomp pilótát választották ki és a repülésen az LM–8 jelű holdkompot rendelték a feladathoz. A holdkomp az Antares nevet kapta az űrhajós keresztségben. A repülés céljait és végrehajtását tekintve az Apollo–13-hoz képest alig jelentett újdonságot, lényegében annak megismétlése volt, hiszen ugyanazzal a feladattal, a [[Fra Mauro]] felderítésével bízták meg.
Hosszas előkészítés után a startra [[1971]]. [[január 31.|január 31]]-én került sor Cape Canaveralen. Egy kisebb, holdkompot érintő problémára röviddel a start után derült fény. A holdirányú gyújtást követően az űrhajósok elkezdték a [[helyzetváltoztatás, dokkolás és kihúzás]] manővert, ám képtelenek voltak összekapcsolni a két űrjárművet. Hiába vezérelték a parancsnoki egységet dokkolási pozícióba, hiába csúszott a helyére parancsnoki hajó dokkolórúdja a holdkomp fogadó egységébe, a hermetikus kapcsolatot biztosító reteszek nem kattantak a helyükre. Összesen hatszor próbálták a műveletet végrehajtani (az utolsó próbálkozásnál az irányítás tanácsára a dokkolás pillanatában hagyták továbbműködni a meghajtást adó kormányfúvókákat, ezzel mintegy beleerőltetve a dokkolócsövet a holdkomp fogadóegységébe), mire végül sikerrel végrehajtották a műveletet. Az elemzés szerint a gyártásnál valamilyen szennyeződés kerülhetett a holdkompon levő dokkolóegységbe és az nem engedte aktiválódni a kapcsolódást.
A következő, holdkompot érintő probléma már a Holdnál adódott. A két leszálló űrhajós megkezdte a leszállást, ám kiderült, hogy a leszállást vezérlő számítógép billentyűzetének egyik gombja hibás és nem tudják betáplálni a leszálló programot (számítógép nélkül lényegében lehetetlen volt a leszállás). Az irányítás szakembereinek ki kellett dolgozni egy módszert, hogy kiiktassák a hibás billentyűt és annak megkerülésével lehessen betáplálni a programot. Következhetett az ereszkedés a leszállóhelyhez, a Cone kráterhez. Ekkor újabb probléma merült fel, a leszálláshoz szintén nélkülözhetetlen radar nem akart bekapcsolni. Az irányítás ekkor arra utasította a legénységet, hogy a radar biztosítékát csavarják ki, majd tegyék vissza ismét (egyfajta mechanikus resetet alkalmazva). A megoldás meghozta a sikert. Alan Shepard és Stu Roosa [[1971]]. [[február 5]]-én, mindössze 57 méterrel a kijelölt leszállási ponttól elérte a holdfelszínt. A repülés újítása ezúttal az volt, hogy a holdkomp felszereléskészletébe betettek egy MET nevű kézikocsit (az űrhajós [[szleng]] szerint ''„riksát”''), amely megkönnyítette a felszerelések és a kőzetminták szállítását az űrhajósok részére.
Az űrhajósok váltakozó sikerrel teljesítették a két holdsétájukat és 33 óra 30 perces holdfelszínen eltöltött idő után indultak haza. A holdkomp számára a felszállás is egy új metódust hozott. A mérnökök kitaláltak egy módszert – a szakzsargon szerint a direkt felszállást –, amelynek az volt a lényege, hogy a holdkomp a felszálló pályagörbe csúcsán találkozzon az anyaűrhajóval. Ehhez az űrhajósoknak a kormányhajtóműveikkel is be kellett avatkozniuk (míg a korábbi repüléseken teljesen passzívan kísérték, ahogy a hajtómű pályára állítja őket). A próba sikeres volt.
Az Apollo–14-gyel költségvetési okokból lezárult a H típusú repülések sora, a programból törölték a következő, egyben utolsó gyalogos küldetést és az ehhez kijelölt LM–9 gyári számú, már legyártott holdkompot nem is használták fel.
===J típusú küldetések===
| |||