„A firenzei Camerata” változatai közötti eltérés

A '''Firenzei Camerata''', (''Camerata de' Bardi, Florentina'') (magyarul: ''firenzei szalon'') nemesekből, jeles tudósokból és művészekből álló „avantgard” csoportosulás neve volt a [[16. század]] végén [[Firenze|Firenzében]]. Az 1580 körül [[Giovanni de' Bardi]], azaz [[Vernio]] grófjának [[firenze]]i házában alakult társaság az antik zene ujjáélesztésétújjáélesztését tűzte ki célul, tevékenységük az opera születésébe torkolt.<ref>{{ZeneLex|21|330}}</ref>

A társaság [[Giovanni de' Bardi]] [[Vernio]] grófjának a firenzei házában tartott összejöveteleket, ahol művészetekről, elsősorban a zenéről társalogtak, [[Platón]]ra hivatkozva jelmondatuk: „legyen a szöveg a zene ura, és ne szolgája!” volt. Az összejövetelek [[1573]]-tól egészen az [[1580-as évek]] végéig rendszeresek voltak. A társaság ismertebb tagjai [[Giulio Caccini]], [[Pietro Strozzi]], az első librettistaként ismert [[Ottavio Rinuccini]] költő és [[Vincenzo Galilei]] (a csillagász [[Galileo Galilei]] apja) voltak.

Miután Bardi elhagyta Firenzét, a társaság Corsi házában találkozott. Ezt az időszakot, annak ellenére, hogy a tagok ugyanazok voltak mint az első Cameratában csak a helyszín változott, a második Camerataként is szokás emlegetni. Összejöveteleiken általában az ének szerepét vitatták a drámában. A társaság egyik fő célkitűzése [[Ókori Görögország|antik görög]] [[dráma]] eszményeinek és alapelveinek felelevenítése volt. A rendelkezésükre álló forrásokból – inkább korabeli beszámolók, mint eredeti kéziratok – azt a következtetést vonták le, hogy a görög drámákat vagy énekelték, vagy deklamáló stílusban adták elő, megőrizve azok érthetőségét. Nagy befolyással volt munkájukra [[Girolamo Mei]] nevű tudós is, aki azt hangsúlyozta, hogy a görög drámákban a szöveget énekelve adták elő és nem beszélve.

A firenzei Camerata tagjait tekintik a hangszerkíséretes szólóének (recitar cantando, [[monódia]]) és az [[Opera (színmű)|opera]] szülőatyjainak, különösen kiemelve [[Jacopo Peri]]-t, [[Giulio Caccini]]-t és [[Emilio de Cavalieri]]-t. A társaság által előterjesztett első két „opera”,<ref>Melyet majd csak fél évszázad múlva neveznek el operának, akkoriban ez a műfaj a ''dramma per musica'' nevet viselte.</ref> két Jacopo Peri-mű volt, a ''Dafné'' és az ''Euridice''. A ''Dafné'' ősbemutatója 1600. október 6-án volttartották.

Az opera születésének törvényessé vált évszámát 1600-ra teszik, a ''Rappresentatione di anima et di corpo'' bemutatásának az időpontjára, azonban ha figyelembe vesszük Jacopo Peri 1594-es, zárt körűzártkörű ''Dafné'' bemutatóját, a kezdeteket hat évvel korábbirakorábbra kéne tenni. A ''Dafné'' librettója egészben fennmaradt, a zenéből azonban csak töredékeket ismerhetünk, de ennyi épp elegendő ahhoz, hogy világosan látható legyen: a zene már szakított a [[polifónia|polifon]] stílussal, és „mértékelt melodizálásból” állt, amit mozgalmas és önálló basszuskíséret támasztott alá.

A ''Dafné''nál még nagyobb visszhangot kapott mű Rinucci ''Euridicé''je volt, melynek a zenéjét ugyancsak Peri szerezte. A darab [[Medici Mária francia királyné|Medici Mária]] és [[IV. Henrik francia király]] esküvőjére készült. A darabot 1600. október 6-án adták elő, a Palazzo Pettiben a pásztormesét, két káprázatos díszlettel. Az opera rendkívüli sikert aratott. Ugyanekkor jelent meg a zenei életben Peri vetélytársa, Giulio Caccini, aki korábban a Peri–féle ''Euridicé''ben írt már két számot (Euridice és a pásztor áriája és az „Al canto, al ballo” kezdetű kórus) és Rinucci azonos szövegét zenésítette meg. Ezzel egyidőben Caccini is feltűnt, és ugyancsak Medici Mária esküvőjén Gabriello Chiabrera szövegkönyvére írt ''Il rapimento di Cefalo''val. Ez a költő is a Camerata tagja volt, ugyanekkor a [[madrigál]]szerzők nagy kedvence. Az előadást a [[Palazzo Vecchio|Palazzo Vecchió]]ban rendezték, több mint száz énekes énekelt benne. A darab zenéje mára elveszett, kivéve egy kórust, amit Caccini ''Le Nuove Musiche'' (1601) című gyűjteményében közzétett. De fennmaradt egy leírás az ifjabb Michelangelótól, melyben „angyali hangokról” olvashatunk, és arról, hogy a „zene kellemmel utánozva a puszta beszédet, nem rejti el a harmónia mögé a szavak jelentésének érthetőségét”; továbbá beszél „egy nagy rejtett hangszeregyüttesről” (ezeknél az első előadásoknál a zenészek általában rejtve voltak a közönség elől) és sokksok részletet közöl a díszletről meg a jelmezekről.

Az ''Euridice'' elé Caccini, Perihez hasonlóan érdekes bevezetést írt, melyben kifejtette a komponálási módját: „az ókori görögök használták tragédiáik és más történeteik bemutatásánál, melyben éneket alkalmaztak”. Majd felsorolta a stílusának ismérveit: ez a [[monódia|monodikus]] énekre alapul („nemes szabatossággal”) [[basso continuo]] kísérettel, „amelyben jeleztem a legszükségesebb [[kvart]]okat, [[szext]]eket és [[szeptim]]eket, nagy és kis [[terc]]eket”. Caccini műve a szabatosságban különbözött Peri művétől; Peri stílusa a legkorábbi szakvélemények szerint is szigorúbb és tragikusabb volt a Caccini stílusánál.